21. Nem várt… :
Nem hallgattam Rileyra. Úgy éreztem, hogy jogom van eldönteni, hogy kivel barátkozom, és ebbe senkinek sincsen beleszólása. Főleg egy olyan embernek nincsen, aki miatt az egész iskola utált.
Tobby kedvesebb volt, mint az valaha is gondoltam. Mikor megláttam, meg voltam arról győződve, hogy ő is csak egy srác, aki le akarja fektetni a lányokat. Hiszen a kinézetéből ez jött le. Szőke haj, kék szemek és imádnivaló mosoly. Egyszerűen tökéletes volt.
De belül sokkal több volt ennél, és élveztem, hogy egy ilyen kedves srác érdeklődik irántam.
Ez az egész teljesen más volt, mint Riley-val. Ő olyan volt, mint egy isten. Tökéletes volt, és ezt mindenki tudta. Az ő esetében érthetetlen volt, hogy mit akar egy vékonyka, szeplős lánytól. Az ilyen srácok a nagymellű, plázacicákra buknak, nem rám. Ezért is volt érthetetlen már az elején, hogy mit akar tőlem.
De Tobby más volt. Annak ellenére, hogy jól nézett ki, senki sem tekintette elérhetetlennek. Vagyis a viselkedéséből ez jött le nekem. Közvetlen volt és barátságos, és nem tett semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy le akar mindent csajt fektetni.
Tehát figyelmen kívül hagytam Riley hisztijét, és annyi időt töltöttem Tobbyval, amennyit csak tudtam.
Mivel első barátomnak egy igen okos fiút sikerült szereznem, még a tanulást is sikerült megoldanunk. Mindent átbeszéltünk, és a rengeteg pótolnivalómmal is egyre jobban haladtam. Tobby erőt adott, és nem éreztem, vagyis inkább nem érdekelt, hogy az suliban majdnem mindenki utált. Még soha senkit nem éreztem magamhoz ilyen közel, ami elég furcsa volt ahhoz képest, hogy csak pár napja ismertem.
De igazából ez nem zavart túlságosan, hiszen ha a lelki társak megtalálják egymást, akkor ezt érzik, vagy nem?
Így együtt voltam vele az iskolában, hazafelé és a délutáni tanulásnál. Anyáékat nem zavarta, és Lizzie is hamar megkedvelte, bár nem sokat találkozott Tobbyval. Riley szinte mindig őt vitte át hozzájuk. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy amíg a –szerinte- megbízhatatlan srác a közelükben van, nem hozza át a húgát. Azt gondoltam, hogy ez gyerekes, és csak azért csinálja ezt, mert bosszantani akart. És több mint valószínű, hogy ez így is volt.
Ezért is lepődtem meg, amikor pontosan egy héttel a suli kezdete után, valaki csöngetett. Mire leértem az emeletről már biztos voltam benne, hogy közeli ismerősöm, mert az illető rákönyökölt a csengőre.
Biztos voltam benne, hogy nem Tobby, mert azt mondta, hogy anyukájának kell segítenie, de este majd átugrik. És ezzel elfogyott a szívesen látott emberek száma. Nem is törtem magam ezen, bár azért szúrt tőle a mellkasom.
Mikor sietve feltéptem az ajtót, Riley találtam a csöngőre támaszkodva. Gyilkos szemekkel néztem rá, de a tekintetét megint nem láttam a napszemüveg miatt.
- Áthoztam Maddie-t – mondta, de ez nyilvánvaló volt, mert a húga ott toporgott mellette.
- Rendben – elhúzódtam az útjából, így a kislány berohanhatott a házba. Rögtön meg is tette, és az első útja a tesóm szobájába vezetett. Egy másodpercre elcsodálkoztam rajta, hogy hogyan szerethetik egymás ennyire.
- Nem akarom, hogy az a seggfej a közelében legyen – morogta, majd hátat fordított. Erre iszonyatosan dühös lettem.
- Rohadtul nem érdekel, hogy mit akarsz! – kiabáltam ki neki, mire megtorpant. – Egyébként ma átjön. – Erre lassan megfordult, és gúnyos mosolyt villantott.
- Ennyire jó vele? – Erre ismét bedühödtem.
- Szállj már le erről a témáról! Mi a francért érdekel ez ennyire téged?
- Igazából nem érdekel – rántotta meg a vállát, és közelebb jött. Először azt hittem, hogy közelről akarja leordítani a fejemet, de csak elment mellettem. Mikor hozzám ért a szívem megugrott, de ezt igyekeztem elnyomni. Nem akartam vágyakozni utána. Döbbentem figyeltem, hogy leült a kanapéra,
- Mit csinálsz? – kérdeztem kissé vékony hangon.
- Ha jön, akkor maradok! – felelte egyszerűen, mintha ez természetes lenne.
- Dehogy maradsz! – visítottam megint magas hangon. Úgy viselkedtem, mint egy hisztérika.
- Megmondtam, hogy nem engedem a húgom közelébe - felelte összeszorított fogakkal, és levette a szemüvegét.
- Majd én vigyázok rá! – tiltakoztam rögtön, mire lekicsinylő tekintettel végigmért. Az arcom hirtelen lángolni kezdett.
- Magadra sem tudsz vigyázni, amikor a közeledben van! – Ettől eldurrant az agyam, és sietve odatrappoltam hozzá. Az volt a szándékom, hogy felpofozom, de ahogy odaértem, elszállt a bátorságom. Ezt észre is vette.
- Tudok magamra vigyázni! – suttogtam elvörösödve, mert felállt, és az arca túl közel volt hozzám. A szemei meg szinte égették a bőrömet.
- Persze – vigyorgott rám pimaszul. – Most sem tudsz vigyázni magadra!
Erre akartam mondani neki valami csípőset, de képtelen voltam rá, mert a nyakamhoz hajolt. A szemeim kikerekedtek, a szívverésem pedig felgyorsult, ahogy az orrát végighúzta a nyakam vonalán.
Éreztem, hogy valami nedves – a nyelve – végigsiklik a kulcscsontomon, és ettől bűntudatom támadt. Nem jártam Tobbyval, de elég közel jártunk hozzá, hogy megtörténjen. Én meg itt hagyom Rileynak, hogy szórakozzon.
El akartam húzódni, de abban a pillanatban megragadta a derekamat, a másik kezével pedig eltűrte a nyakamból a hajamat.
A fogai belemélyedtek a bőrömbe, én pedig csak tehetetlenül vergődtem a karjai között. Nem engedett el, én pedig tudtam, hogy mi lesz ennek a vége, és nem akartam. Már most könnyek gyűltek a szemeimbe a dühtől.
- Hagyd abba…ahh! – akartam sikítani, de végén csak a vágyakozó suttogás lett belőle, erre Riley gyengéden szívni kezdte a nyakamat. Tényleg nem akartam, de mégsem tudtam semmit tenni, mikor szorosan magához húzott.
Mikor végre rájöttem, hogy már csak csókolgatja a bőrömet, már túl késő volt. Lazán dőltem a mellkasának, és úgy viselkedtem mintha ez az egész az ínyemre lett volna. És a legrosszabb az volt, hogy tényleg tetszett.
Nehéz volt belátni, de a vágy Riley iránt sokkal erősebb volt, mint bármilyen érzés, ami Tobbyhoz kötött. És ez ellen nem tudtam semmit tenni.
- Most simán lefektethetnélek – sóhajtotta bele a fülembe, és ettől összeszorult a szívem. Megint megpróbáltam elhúzódni, de nem engedte. Elhúzódott a nyakamtól, és a száját rányomta az enyémre. Az elején még tiltakoztam, de mikor beleharapott az ajkamba, minden erő kiszállt a testemből. Hagytam, had tegyen velem, amit akar, de a könnyeimet nem tudtam visszatartani. Egy ócska rongynak éreztem magamat.
- Gyűlöllek! – morogtam égő ajkakkal, miután elhúzódott.
- Ez nem igaz! – Éreztem, hogy mosolyog. – Nagyon bírsz engem. Annak ellenére, hogy nem vagy belém szerelmes, egy csókomtól rögtön nedves leszel. És tuti, hogy Tobby rohadtul nincs rád ilyen hatással.
- Egy szemét vagy! – húzódtam el szipogva. Diadalittasan nézett rám, és ettől még ringyóbbnak éreztem magamat. – Remélem, most boldog vagy!
- Nagyon is – huppant vissza a kanapéra. – Kurva jó érzés tudni, hogy a csaj, aki kihasznált, most megőrül értem.
- Nem őrülök meg érted! – tiltakoztam azonnal dühösen. A mondandójának a többi része már nem zavart. Kezdtem megszokni, hogy így viselkedik velem.
- Ne akard, hogy megint bebizonyítsam!
- Inkább menj innen! – mutattam a bejárati ajtó felé. Iszonyatosan éreztem magamat. Riley úgy gondolta, hogy kihasználtam, és most vissza akarta adni a kölcsönt. De mindent félreértett, nem akartam vele szórakozni.
- Nincs túl sok kedvem elmenni – pattant fel hirtelen, és megindult felém. Ijedten hátrálni kezdtem előle. – Csináljunk inkább mást! Kedvet kaptam egy kis nyalakodáshoz!
- Ne, ne, ne! – ráztam a fejemet, miközben a falhoz nyomott. – Kérlek, nem akarom! – Össze-visszabeszéltem, csak hogy eltereljem a figyelmét, de látszólag nem jött be. – Ne csináld! – Csak egy jóleső mormogást hallatott, és az ajkai a kulcscsontomat kezdték cirógatni.
Aztán a ténykedését megszakította a csengő. Vagyis azt reméltem, hogy elenged, de szinte ki kellett tépnem magamat a kezei közül.
- Nem menekülhetsz! – morogta bosszúsan, nekem pedig a félelemtől és az izgatottságtól görcsölni kezdett a hasam.
Odatrappoltam az ajtóhoz, és anélkül, hogy leellenőriztem volna a kinézetemet a tükörben, rögtön ki is nyitottam. Nagy hiba volt!
Tobby nézett velem szembe, és a kezdeti mosoly, amely az arcán virított, rögtön le is fagyott.
- Lana, baj van? - kérdezte, és beljebb lépett.
- Csá, haver! – Hallottam meg Riley hangját közvetlenül mögülem, mire megfagyott a vér az ereimben.
- Szia – köszönt vissza Tobby is, de végig engem nézett. A tekintetéből eltűnt a játékos fény, és a helyét átvette a szikrázás. A hangján pedig hallani lehetett, hogy dühös és talán féltékeny is.
- Azt hiszem, hogy én most megyek – folytatta Riley jókedvűen, nekem pedig kedvem lett volna hátrafordulni, és lekeverni neki egy hatalmas pofont. – További jó tanulást! – nevette el magát, és még ráadásként az arcomhoz hajolt, és egy nedves puszit nyomott rá.
Tudtam, hogy miért csinálja. Fel akarta idegesíteni Tobbyt, és látszólag sikerült is. A legfurcsább pedig az volt, hogy ez nem zavart.
Beljebb engedtem Tobbyt, így pont láttam, hogy Riley a kócos haját igazgatja. Hülye ötlettől vezérelve kirohantam utána.
- Legyünk barátok! – kiabáltam, mire megfordult. Próbáltam mosolyogni, de nem nagyon ment. A szemeim égtek a könnyektől, a szám a csókjaitól, a belsőm pedig tombolt a vágytól, a dühtől és a kétségbeeséstől. – Beszéljünk meg mindent, és legyünk csak barátok!
- Nem barátkozom csajokkal! – Erre megforgattam a szemeimet. – Különösen olyanokkal nem, akikkel csak dugni akarok.
- Tényleg egy rohadék vagy! – morogtam hangosabban, míg a szívem sajgott ettől a kijelentéstől.
- Mondja a lány, aki csak szórakozott velem – nézett vissza rám, és szemtelenül nyugodt mosolyt villantott. Szinte biztos voltam benne, hogy neki sem könnyű erről beszélni. Különösen azért, mert több mint valószínű, hogy van egy szem és fültanunk. – Hidd el, te sem akarnál a barátom lenni!
- Ez nem igaz! – tiltakoztam rögtön.
- De igaz! – Látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – Te is csak le akarsz velem feküdni!
Mondani akartam erre valamit, de a dühös tekintete belém fojtotta a szavakat.
Megvártam, míg elhajtott a kocsijával, és csak azután néztem szembe Tobby tekintetével.
De nem az történt, amire számítottam. Azt hittem, hogy leüvölti a fejemet, hogy ezt mégis hogy képzeltem, és hogy tényleg egy lotyó vagyok.
De ehelyett csak kedvesen mosolyogva nézett rám, a kezét pedig felém nyújtotta. Én pedig mintha valami mentőöv lenne, úgy kapaszkodtam belé, és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák a pólóját.
