,,Szeress!": 20. fejezet:

Sziasztok! Köszönöm a komikat! :) Ígérem, hogy amint lesz időm, válaszolok rájuk! :)

Jó olvasást! :) Remélem, hogy tetszeni fog! :P

20. Figyelmeztetés:

Örültem, hogy Riley elment, mert így nem látta a teljes összeomlásomat. A könnyeim kibuggyantak a szemeimből, de muszáj volt valamennyire összeszednem magamat, hogy az orvos ne lássa, hogy valami baj van.

Nem kimondottan sikerült, meglátta a nedves arcomat. De szerencsére csak annak tudta be, hogy fáj az orrom, bár gyanítottam, hogy többet gondol a dologról. Hiszen Riley feszültsége mindent elárult, és a néni már igen tapasztaltnak volt mondható, nem hittem, hogy nem volt még hasonló eseteknek szemtanúja.

Mikor kiengedtek már vége volt az utolsó órának, így a diáksereg kiözönlött a folyosókra. Jól megbámultak. Nem mintha meglepő lett volna, hiszen testnevelés ruha volt rajtam. És hálát adtam az iskolaorvosnak, hogy szerzett nekem egy pólót, ami ugyanolyan tapadós volt, mint az előző, de legalább nem volt véres.

-          Héj, Lana! – Hallottam meg egy ismerős hangot. Danis volt. És lenyűgözött a tudat, hogy ő még hozzám szólt. Egy kicsit meg is döbbentem ezen. – Hallottam, hogy mi történt veled. Mi van közted meg a labdák közt? – kérdezte viccesen. Ezen elmosolyodtam, nem törődve az orrom rándulásával.

-          Hidd el, én is szeretném tudni – feleltem fojtott hangom. Nehezemre esett beszélgetni egy olyan sráccal, aki Riley haverja. Féltem, hogy a hangulata hirtelen tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot és bántani kezd. – Te hogyhogy nem tesizel? – kérdeztem rá a hétköznapi öltözékére.

-          Nem, nekem… tudod… - kereste zavartan a szavakat, majd kifújta a bent tartott levegőt. – Nekem nem kell tesiznem. Kicsi koromban volt egy balesetem, és ezért nem tesizhetek.

-          Oh – bólintottam. Nem értettem, mert úgy beszélt róla, mintha ez egy kínos dolog lenne. Én kifejezetten örültem volna, ha nem kell tesiznem.

-          Nagyon félénk voltam miatta – folytatta, mire kikerekedtek a szemeim. Ez kezdett komolyabb lenni, mint egy szimpla „hello-mizu?-rég találkozunk-cső” beszélgetés. – Alig voltak barátaim, mert tudod, menő srácok nem lógnak bénákkal, akik képtelenek rendesen belerúgni egy rohadt labdába. Aztán jött Riley. – A név hallatára megmerevedtem.

-          Danis, mit csinálsz? – kérdeztem hisztérikusan. – Nem kellene itt beszélgetned velem. Jelenleg én vagyok itt a legbénább, szóval csak lerontom a hírnevedet.

-          Ez nem erről szól, Lana! – mosolyodott el halványan. A tekintete nagyon komoly volt. – Ez arról szól, hogy Riley nem olyan, mint amilyennek látszik. Ez nem a hírnév, semmi köze ehhez – halkan felnevezett. – Ha egy szál rózsaszín tangában végigvonulnák a suliban, még akkor is a barátom lenne, és nem mondaná rám azt, hogy egy béna seggfej vagyok, érted? Ő soha sem tenne ilyet, bárki más igen. De Riley nem!

-          Akkor jobb lenne, ha figyelmeztetnéd, hogy elvileg jó fiú, és hogy ne bánjon velem ribancként! – Éreztem, hogy az arcom lángol a dühtől és a szemeim a könnyektől. De nem akartam többet sírni.

-          Nem bánik veled úgy, mint egy ribanccal –ellenkezett rögtön, ettől még idegesebb lettem.

-          Nem voltál bent a rendelőben, én voltam ott vele, és én éreztem azt, hogy legszívesebben eltaposna, mint egy férget. – Éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Remek! – Nem vagyok egy féreg, csak nem szerettem belé. Ennyi! Ezért nem kellene az egész sulit ellenem fordítania! Danis, utálnak! Mind utál, pedig még meg sem ismertek. És ez mind azért van, mert nem vagyok szerelmes Rileyba! Úgy érzem magamat, mintha egy leprás lennék, akitől mindenki ódzkodik. És utálom ezt, érted?

-          Értem, Lana – dörzsölte meg a szemét fáradtan. – Azt állítja, hogy utál, de nem hiszek neki.

-          Pedig hihetnél. Ennél nincs is nyilvánvalóbb!

-          Semmi sem nyilvánvaló – döntötte oldalra a fejét, amitől furcsán kezdtem érezni magamat. Olyan volt, mintha belém akarna látni. – Abban biztos vagyok, hogy sohasem akarna szándékosan senkit ellened hangolni. Nem ő volt az, aki szemétségeket terjesztett rólad.

-          Akkor ki? – kérdeztem szipogva. Kellett volna egy zsepi.

-          Nem tudom, akárki lehetett. A barátai vagy a barátnői közül valaki talán. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a barátnő szónál egyenesen a szemeimbe nézett. – De ne törődj velük! Annyi valóságalapja sincsen az egésznek, mint annak, hogy a nyáron nem én rúgtalak meg labdával. – Ezen elnevette magát. – Komolyan Lana, nincsen semmi, ami miatt aggódnod kellene.

-          Jó tudni – suttogtam ironikusan, de Danis már nem figyelt. Odafordítottam a tekintetemet amerre nézett, Sylvia állt ott, és Danist nézte csillogó tekintettel. Hirtelen elfogott a féltékenység. Féltékeny voltam és irigy. Akartam, hogy én is így nézhessek valakire.

-          Most mennem kell – sóhajtotta a fiú, és már oda is masírozott a barátnőjéhez. Mikor szenvedélyesen megcsókolta, elfordultam tőlük.

Az öltözőbe vettem az irányt, ami már szerencsére kiürült. Ez így sokkal jobb volt, mert nem kellett együtt öltöznöm a többiekkel. De nem tudtam, hogy ezt meddig vagyok képes változatlan állapotában hagyni.

Mikor kiértem a szabadba, hagytam, hogy a szél a hajamat az arcomba fújja. Sokkal jobb volt, hogy senki sem látta azt a hatalmas vörös dudort, ami az orrom helyén volt.

-          Lana! – kiáltotta valaki a parkoló másik feléből, mire lemerevedtem. Nem akartam még több megalázást. De kénytelen voltam megfordulni. Szerencsére csak Tobby volt az, aki vigyorogva közeledett.

Imádnivaló volt, ahogy odakocogott hozzám, és kipirult. Szőke haja kissé izzadtan tapadt a homlokához, és az ajkain bizonytalan mosoly bujkált.

-          Csak meg szeretettem volna kérdezni, hogy van-e valaki, aki hazavisz – toporgott ide-oda. – Mert én szívesen megtenném. Itt a kocsim, és…

A szívem hevesebben kezdett verni, és éreztem a vér lüktetését a fülemben. Tobby tényleg kedvelt engem.

-          Nem jön értem senki – feleltem neki mosolyogva, mire ő is viszonozta a gesztusomat.

-          Akkor hazaviszlek – mondta vidáman, majd a kezét nyújtotta nekem, hogy karoljak belé. Megtettem. Hihetetlen volt, mintha a saját képzeletemből bújt volna elő.

Beültem a kocsijába – még az ajtót is kinyitotta nekem-, és elmagyaráztam neki, hogy hol lakom.

A zene hangosan üvöltött a rádióról, mikor bekapcsolta, de rögtön lejjebb vette a hangerőt.

Kitolatott a pakolóból, és az ajkain végig egy mosoly bujkált.

-          Szerintem neked nem tanították meg, hogy nem szabad beülni idegenek kocsijába – vigyorgott rám. – Apropó, mi van a szüleiddel?

-          Hát egy szállodát vezetnek a közelben. Most nyílik meg hamarosan. Körülbelül minden idejüket felemészti, hogy azt az épületet rendbe tegyék. És a te szüleiddel mi a helyzet?

-          Ők elváltak – felelte fojtott hangon, mire megbántam a kérdést. Nyilvánvaló volt, hogy rosszul érinti ez a téma. Nem is szólalt meg többször az út folyamán. Kezdtem azt érezni, hogy most vágtam el magamat nála, pedig tényleg csak érdeklődő voltam. Mindent tudni akartam róla.

-          Hát itt vagyunk! – szólaltam meg roppant elmésen, mikor leparkolt a ház előtt. Nem volt otthon senki. Anyuék dolgoztak és Lizzie pedig Phillipséknél volt, és több mint valószínű, hogy Madisonnal játszott. – Köszönöm, hogy elhoztál. – Nem mondott semmit, én pedig láttam a fájdalmat az arcán. Egyáltalán nem volt rám jellemző, de közelebb húzódtam hozzá, és átkaroltam a nyakát.

Olyan szorosan öleltem meg, amilyen szorosan csak tudtam, de azért figyeltem, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Ő is viszonozta, és ő is erősen.

-          Nem akarsz bejönni? – kérdeztem félénken, mert féltem a visszautasítástól. A fejem tele volt a férfias kölnije illatával, és még nem akartam elengedni. Túl jó volt a karjai között.

-          Mit szólnának hozzá a szüleid? – kérdezte meglepetten. Kissé elszégyelltem magamat, mert könnyűvérűnek tűnhettem. Gyorsan hátrébb húzódtam.

-          Ők nincsenek itthon – ráztam meg a fejemet. – Csak nyomasztó egy kicsit egyedül. – Ez így nem volt igaz. Szerettem egyedül lenni, de mondanom kellett valamit, hogy ne értse félre. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ez a felajánlás többet is jelenthetett, mint aminek szántam. De valószínű, hogy minden fiú így értelmezte volna azt, amit mondtam.

-          Akkor lehet róla szó – mosolyodott el, miközben leállította az autóját. – Csak házi írás és semmi több.

-          Hát persze – feleltem bólogatva, és nem tudtam a mosolyt levakarni az arcomról.

Berendezkedtünk a nappaliba, mert az sokkal hétköznapibb hely volt, mint a szobám. Tobbyt ez egyáltalán nem zavarta, és tényleg csak tanultunk.  Semmi extra nem volt a viselkedésünkbe, egészen a matekig.

Nem szerettem a matekot, de az a kevés olyan ember közé tartoztam, akik értették is. Gondoltam ezt, még ide nem kerültem.

Mikor ezt elmondtam jelenlegi tanulótársamnak, kinevetett. Úgy vélte, hogy a suli legrosszabb tanárát kaptam, de nagyon kedvesen felajánlotta, hogy segít nekem, ha szeretném. Hülye lettem volna elutasítani.

Épp a szőnyegen hasaltunk, és magyarázott nekem. Tobby tényleg nagyon értett a matekhoz.

-          Ez ezzel mi van? – mutattam egy feladatra, amit nem értettem. Igaz, még nem is vettük, de jó lett volna előre tanulni. Vártam, hogy válaszol, de nem tette. Érdeklődve néztem rá, és észrevettem, hogy túl közel kerültem hozzá. Nyilván zavarta. Ez egy kicsit fájt.

-          Nem szabadna itt lennem – sóhajtotta, és a lehelete megcirógatta az arcomat.

-          Miért? – hajtottam le a fejemet, hogy ne legyen az arcunk olyan közel egymáséhoz. De a következő kijelentésére felkaptam a fejemet.

-          Mert meg akarlak csókolni, és nem szabad – nevette el magát, és a kezével megtámasztotta a fejét.

-          Elég illetlen dolog lenne – sóhajtottam vörösen, mert hazudtam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de kicsit sem gondoltam illetlennek. Én is meg akartam csókolni.

-          Nem fogom megtenni – sóhajtotta beletörődve. – Csak akkor, ha akarod!

-          És ha azt mondanám, hogy akarom? – kérdeztem még vörösebben. Most már a vágytól égett az arcom. Fogalmam sincsen, hogy ez a srác mit művelt velem pár óra alatt.

-          Ha akarod, akkor csókolj meg te engem – felelte vigyorogva. – Az nem tűnik olyan erőszakosnak.

-          Hagyjuk! Inkább matekozzunk! – motyogtam végül. Túl félénk voltam, hogy kezdeményezzek. Tobby beletörődve bólintott.

-          Nem tarthatnánk pihenőt? – kérdezte hanyatt dőlve. – Zsong a fejem a számoktól. Komolyan, ha becsukom a szemeimet, akkor látom a képleteket magam előtt. Ez beteges, nem?

Nem figyeltem a kérdésére, mert ahogy ott feküdt nagyon közel hozzám, ismét elfogott a vágy. Csókolni akartam, és az, hogy a szemei csukva voltak, felbátorított.

Feljebb nyomtam magamat, és még mielőtt kinyitotta volna a szemeit, rányomtam a számat az övére.

A hangja elhalt, és azt gondoltam, hogy a szemei is kipattantak, bár nem láttam, mert az enyémeket nem mertem kinyitni.

Csak hozzá érintettem az ajkaimat, majd elhúzódtam egy kicsit, és ismét megismételtem az egészet. Nem csinált semmit, és épp be akartam fejezni, de még meg akartam tenni valamit.

Megharaptam az alsó ajkát, és meghúztam, mire felnyögött. Nyilvánvalóan túl messzire mentem, és elszégyelltem magamat.

-          Sajnálom – sóhajtottam, és hanyatt feküdtem. Nehezen vettem a levegőt. Tobby felnevetett.

-          Én nem sajnálom – támaszkodott fel, és fölém hajolt. – Csodás vagy!

-          Nem vagyok az! – Eltakartam az arcomat a kezeimmel, de mosolyodtam. Jó volt, hogy Tobby élvezte a csókot.

-          De, az vagy! – feszegette le az egyik kezemet. Belecsókolt a tenyerembe, mire megremegtem. – Elég gáz, hogy ilyen telhetetlen vagyok!

Először nem értettem, miről beszél. De aztán az ajkai rátaláltak az enyéimre.

A csókja gyengéd volt és puha. Teljesen más volt, mint azok a csókok, amelyeket eddig kaptam.

Lassan csókolt, mintha megpróbálná kitalálni, hogy az ajkaim milyen ízűek. És ez a gondolat helytállónak bizonyult, mikor a nyelve lágyan utat tört magának a számba.

Olyan édes volt, hogy beleborzongtam. A nyelve alaposan közbekeringőzte az enyémet, mire beletúrtam a hajába.

Nem jött a testével közelebb, pedig eszeveszetten vágytam rá. Halványan rémlett, hogy ha ezt egy másik személlyel csinálnám, tuti, hogy szex lenne a vége. De Tobby más volt. Sokkal megfontoltabb, és úgy tűnt, hogy minden pillanatot kiélvez.

Mikor már hosszú perceken keresztül csókolóztunk, elhúzódott, és csillogó tekintettel rám nézett. Olyan gyönyörűnek éreztem magam ettől a tekintettől. Csak néztem a kék szemeit, és úgy éreztem, hogy elvesztem.

Talán ilyen a szerelem?

-          Ez elképesztő volt – suttogta, mire nevetni kezdtem.

Akartam mondani neki valamit, ami biztosítja, hogy nekem is ínyemre volt ez az egész, de a csengetés megakadályozott benne.

Felpattantam, és az ajtóhoz rohantam. Majd mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban, a lábam megmerevedett.

-          Úgy tűnik elfelejtetted a húgodat. – Riley hangjából sütött a rosszallás. Napszemüveget viselt, és ha lehet még szívdöglesztőbben nézett ki, mint máskor. Főleg, hogy Lizzie kezét szorongatta.

Valóban elfelejtettem Lizzie-ért elmenni, és ezt iszonyatosan szégyelltem.

-          Szia, Lizzie – sóhajtotta Riley unottan, majd szélesebbre tárta az ajtót, hogy a húgom beférjen mellettem. Én ez idő alatt sokkosan álltam. – Oh!

Riley észrevette Tobbyt, ebben biztos voltam. A szemeit nem láttam, de azt igen, hogy az állkapcsa megfeszült.

-          Lana, beszélni akarok veled – sziszegte egyenesen felém fordítva a fejét. Így éreztem a leheletét az orromban. Mentolos volt, mint mindig.

Nem várta meg a válaszomat. Megragadta a karomat, és a ház oldalához húzott.

A keze még pulcsin keresztül is égette a testemet. Ettől még felületesebben kezdtem venni a levegőt.

-          Azt hittem, hogy elég érett vagy ahhoz, hogy ne engedj be idegeneket a házadba – sóhajtotta csalódottan. – Tévedtem! Iszonyatosan felelőtlen vagy!

Hát az biztos, hogy nem erre számítottam. Talán azért, mert a testem bizsergett ott, ahol hozzám ért, vagy azért mert oda voltam préselve a falhoz és közé, de nem ezeket a szavakat vártam a szájából.

Csak álltam ott, és a leheletét lélegeztem be, miközben ő dühöngött. Aztán ahogy felfogtam, miről beszél, én is ideges lettem.

-          Semmi között hozzá! – sziszegtem összeszorított fogakkal. – Azt hívok be a házamba, akit akarok!

-          Lana – sóhajtotta fáradtam, majd feltolta a szemüvegét a fejére. A fekete tekintete csak úgy lángolt. Érdekes, hogy az ember azt hinné, hogy a világos tekintet sokkal árulkodóbb, mint a sötét. De Riley szemei mégis mindent elárultak. Tényleg mérges volt. – Azt hívsz be, akit akarsz, ez a ti házatok. De nem fogom engedni, hogy ha Maddie átjön, akkor egy vadidegen ember legyen a közelében. és ezt te sem engedheted meg, mert akkor te vállalsz érte felelősséget.

-          De nincs is itt Maddie! – tiltakoztam felszegett állal, így az arcunk közelebb került. Hátrébb húzódott.

-          Most nincs itt –hívta fel a figyelmemet a nyilvánvaló tényre. – De ha itt lesz, nem akarom, hogy ez a srác a közelében legyen.

-          Mi bajod van Tobbyval? – kérdeztem dühösen. - Tobby lenne az utolsó, akitől meg kéne védeni a húgodat! – Egy hosszú percig a szemeimbe meredt, majd az álla megfeszült, és egy olyan érzelem suhant át a szemein, amelyet nem tudtam beazonosítani.

-          Már meg is kapott? – kérdezte ridegen.

-          Mi van?

-          Már megdugott? – ismételte meg a kérdést másképpen. Gondoltam rá, hogy rávágom, hogy nem, de egy hülye okból kifolyólag féltékennyé akartam tenni.

-          Semmi közöd hozzá, hogy mit csináltunk!

-          Az arcod vörös, a hajad pedig összekuszálódott – nézett végig rajtam, a szégyen pedig elemi erővel tört rám. – Innen már ki tudom találni. – Azzal lehúzta a fejéről a napszemüvegét, így az egyetlen módja, hogy többet tudjak meg az érzéseiről, eltűnt a szemüvege mögött. Elfordult tőlem, és elindult egy fekete kocsi felé. Látszólag új volt. – Csak egy jó tanács – morogta hangosabban, hogy még meghalljam. – Ha okot adsz rá, ne csodálkozz, hogy kurvának néznek!

A szó égette a testemet, és még jobban eluralkodott rajtam a szégyen. Tényleg annak éreztem magamat.

Visszamentem Tobbyhoz és Lizzie-hez, és igyekeztem elfelejteni Riley utolsó mondatát. Utáltam, mert igaza volt. Beengedtem egy idegent a házamba, és még meg is csókoltam. Ha ez kitudódik, akkor tényleg egy olyan lánynak fognak elkönyvelni, aki mindenkit beenged a bugyijába. Ez egy hatalmas csomót növesztett a torkomba.

De ahogy megláttam Tobby tiszta, kék szemeit, rájöttem, hogy nem csináltam semmi rosszat. Semmivel nem voltam rosszabb Rileynál!

Így hát hagytam, hogy a kételyeim lenyugodjanak. Miközben Lizzie-vel játszottunk, eldöntöttem, hogy senki véleményével nem fogok törődni, csak a sajátoméval. Riley menjen a fenébe!

,,Szeress!": 19. fejezet:

19. Bűnhődés:

-          Mégis mikor szánod rá magadat, hogy nyíltan beszélj velem? – kérdezte teljes nyugalommal.

Szembefordultam vele, de a lábam megremegett, ahogy a szenvtelen arcára tekintettem.

-          Miről beszélsz? – tettettem a tudatlant, de tudtam, hogy nem halogathatom ezt a beszélgetést.

-          Nem vagyok hülye – sóhajtott mélyet. – Mikor vágod a képembe, hogy nem szeretsz?

-          Micsoda? – Éreztem, hogy a tenyerem nedves lett az izzadságtól, és egyre jobban szédültem, mert felszínesen vettem a levegőt.

-          Gyerünk, Lana! Ne húzzuk az időt! – sietettet egyre idegesebben. – Azt hitted nem veszem észre, hogy nem szeretsz? – Gúnyos mosolyra húzta a száját, amitől az arca idegen lett. – Tudtam, hogy hülyének nézel, de nem is mertem gondolni, hogy ennyire. – Ez rossz volt. Nagyon rossz! A gyomrom görcsben rándult, és a könnyek csípték a szemeimet, mert tudtam, hogy el fogom veszíteni őt.

-          Nem nézlek hülyének – próbáltam menteni a menthetőt, de azt nem hazudhattam, hogy szeretem. Viszont nem akartam, hogy szakítson velem. Magamnak akartam!

-          Nem szeretsz – morogta összeszorított fogin keresztül. Úgy tett, mintha az előző mondatomat meg sem hallotta volna. – Akkora egy seggfej vagyok! Egy rohadt seggfej!

-          Nem vagy az! – tiltakoztam hevesen, és tettem egy lépést felé. Olyan tekintettel nézett rám, hogy megtorpantam.

-          Tegyél egy szívességet! – sóhajtotta dühösen. – Tűnj el innen! Csak takarodj valahova máshova. Vagy mondok jobbat: rohanj a csillámló vámpírjaidhoz, hogy kinyalhasd a seggüket!

Azt hittem, hogy rosszul hallok. Még sohasem beszélt így velem. Nyilvánvalóan meg volt rá az oka, hogy ilyen durva legyen, de ezt nem vártam volna.

Dühös léptekkel elindult felém, én pedig behunytam a szemeimet, mert nem akartam látni, hogy megüt. De nem tette, csak gyorsan elment mellettem, és felrántotta a szobám ajtaját.

Azt vártam, hogy becsapja maga mögött az ajtót, és kiviharzik az életemből, de megtorpant, és visszafordult felém.

Nem akartam, hogy megüssön, vagy valami rosszabbat tegyen velem, de megérdemeltem volna, amiért ezt tettem vele.

-          Tudom, hogy mit gondolsz – sóhajtotta a nyakamba, amitől kirázott a hideg. – Azt hiszed, hogy jobb vagy nálam meg a barátaimnál. De tévedsz! Egy undorító kis dög vagy.

A várt ajtócsapkodás most következett be, én pedig utat engedtem a könnyeimnek, és lezuhantam a földre. Fájt, ahogy a padlón koppant a fejem, de nem számított. Már semmi sem számított, mert rájöttem, hogy igaza volt. Tényleg undorító voltam. A legnagyobb szajha, akivel csak találkozhatott. Utáltam magamat…

Teltek az órák, én pedig még mindig a földön feküdtem. Nem volt kényelmes, és a minimális mozgástól elzsibbadtak a végtagjaim valamint ki is hűltek. A tüdőm pedig égett, mert fekve nehezen tudtam levegőt venni, ezt pedig még a sírás is nehezítette.

Megmordult a gyomrom, és ez mozgásra késztetett. Lassan felkeltem a földről, és letöröltem a könnyeim maradékát.

Lementem, hogy egyek valamit, de mikor beleharaptam a szendvicsembe, kifordult a számból az étel, és a könnyeim ismét folyni kezdtek. Az asztalra könyököltem, és hagytam, hogy a hangok kitörjenek a torkomból. Nem volt senki itthon, így engedhettem az érzéseimnek.

Azt hittem, hogy a szívem kettéhasadt, mivel az egyik része örült annak, hogy Riley ezt tette velem, mert jogos volt, a másik pedig darabokra hullva sírt velem együtt.

Aztán eszembe jutott, hogy Lizzie Rileyéknál van, és tudtam, hogy el kell jönni-e hazahozni őt. Muszáj találkoznunk még, és meg kell ezt az egészet beszélnünk. Nem maradhat ennyiben a dolog. Tudnia kell, hogy szeretem, habár nem szerelemmel, de szeretem. Ezt azért csak jelent valamit, nem? Nem hazudtam akkorát neki.

Egy halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy arra gondoltam, meg tudjuk ezt még beszélni. Még nagyon sok időnk van a nyáron, hogy tisztázzunk mindent. És én mindent ma akartam tisztázni, amikor hazahozza Lizzie-t.

De nem ő hozta haza, pedig vártam rá. Miután megszólalt a csengő, lélekszakadva rohantam az ajtóhoz, de Kaithlynt láttam meg, miután feltéptem azt. A tekintetéből kiolvastam, hogy tudja a történet lényegét, és hogy megvet miatta. Nem szólt hozzám, én pedig hirtelen nagyon mérges lettem, amiért ő akart engem elítélni. Berántottam Lizzie-t, és a lány orrára csaptam az ajtót…

Azóta eltelt másfél hónap, és a terveim nem jöttek be. Riley sohasem jött a házunkhoz, sőt még csak nem is láttam őt. Olyan volt, mintha eltűnt volna, és éreztem, hogy nem fogom tudni megbeszélni vele ezt az ügyet. Utált engem, és én is utáltam magamat. Ez volt az egyetlen közös bennünk!

Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolatom mindenkivel megromlott e miatt. Anyu neheztelt rám, apu ugyanolyan volt, mint általában, hagyta, hogy anyu irányítsa. Riley szülei egyenesen utáltak, nem beszélve Kaithlynről. Persze, minden negatív érzelmet megérdemeltem, de az már túlzás volt, hogy a szüleim is Riley pártjára álltak. Már biztos voltam benne, hogy nem szeretnek… És ez iszonyatos érzés volt. Az életem romokban hevert, de nem engedhettem, hogy gyengének látszódjak. Erősnek kellett maradnom, hogy azt gondolják, ezt az egész csak egy semmiség számomra. De nem így volt.

A vérem forrt a dühtől, és majd’ megőrültem, hogy nem üvöltözhetek velük. Megmondtam volna nekik, hogy semmi közük ehhez az egészhez… Utáltam az életemet, és tudtam, hogy ez csak egyre rosszabb lesz, amikor elkezdődik az iskola.

Teltek a hetek én pedig egyre idegesebb lettem, hogy hamarosan szembesülnöm kell Rileyval az iskolában. Reméltem, hogy úgy fogunk egymásra tekinteni, mint ismeretlen emberek. Benne bíztam annyira, hogy tudjam, nem fog a folyosó közepén leszajházni. Viszont a barátaival már más volt a helyzet…

Amiatt, hogy görcsöltem a szeptember elseje miatt, egyre gyorsabban telt az idő. Csak arra eszméltem, hogy az első tanítás nap előtti éjszakán nem tudok aludni, és csak forgolódom az ágyban.

Volt pár pillanat, amikor elaludtam, de rögtön fel is ébredtem, mert borzalmas álomképek kergettek. Azt álmodtam, hogy meztelenül állok az egész iskola előtt, és sikítva próbálok elrohanni a fényképezéssel elfoglalt diákok tömegéből.

Mikor felriadtam, éreztem, hogy ez lesz életem egyik legrosszabb napja.

A tükörből visszanéző tekintetem nem tükrözött semmi jót. A szemeim püffedtek és vörösek voltak, és az arcom nyúzott a kialvatlanságtól. Ráadásul még iszonyatosan fáradt is voltam.

Tudtam, hogy betegnek kellett volna tettetnem magamat, de nem mertem. Anyuval a kapcsolatunk mondhatni veszélyes vizekre evezett. Úgy is mondhattam volna, hogy nem telt el úgy egy beszélgetés, hogy ne veszekedtünk volna.

Így inkább csendben maradtam, és csomóval a torkomba, kisétáltam a buszmegállóba. Tele volt, és már ez is bizonyította, hogy ez nem lesz az én napom. Mikor felkecmeregtem a buszra, úgy éreztem magam, mint egy hering. Utáltam ezt.

Viszont, mikor megérkeztünk az iskolához, még hülyébb érzés fogott el. Inkább maradtam volna fent a sok izzadt tinivel a buszon, mint hogy leszálljak a New Grafton Gimnázium megállójában, és szembe kerüljek az új társaimmal.

De meg kellett tennem. Muszáj volt leszállnom, hogy végül földbe gyökerezzen a lábam.

Mikor ideköltözünk, úgy gondoltam, hogy ez a hely egy falu, nem egy kisváros. Aztán szépen lassan kezdtem megnyugodni, hogy talán ez így jobb lesz. Nem lesznek sznob emberek, akik a pénzükre beképzeltek. De ahogy leszálltam a buszról, szinte arcul csapott a pénz látványa.

Az nem volt kifejezés, hogy a parkoló tele volt gyönyörű autókkal, és a diákok pedig, mindenféle ékszertől csillogtam. Ez sokkal több volt ennél. Ahogy végignéztem rajtuk, rájöttem, hogy sugárzik belőlük az önbizalom és az érzékiség. Mindenki gyönyörű volt és gazdag.

Vagyis nem mindenki…

Voltak, akik nem a szépek között tündököltek. De ők nagyon távol álltak a tömegtől. Olyan volt mintha nem tartoznának bele az iskolaközösségébe, és hirtelen átfutott az agyamon, hogy ez a sors fog rám is várni. Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem belőle a gondolatokat.

És akkor megláttam Rileyt. Ott állt a legnagyobb embercsoportosulás közepén és olyan vigyort ejtett meg, amitől felgyorsult a szívverésem. De nem rám mosolygott, hanem egy nálam sokkal szebb lányra. És amikor a szőke lány Riley ajkához hajolt, hirtelen elöntött a féltékenység, bár nem volt rá okom. Éreztem, hogy a csontjaim ki akarnak törni a testemből, és hogy a bordáim összeszorítják a szívemet.

Igyekeztem nem törődni vele, és mikor már nem fájt annyira, elindultam az iskola bejárata felé. Bár ne tettem volna…

Olyan volt, mint a filmekben. Két másodperc alatt mindenki elhallgatott, és engem kezdtek el figyelni. Ez nem volt jó! Nagyon nem!

Éreztem, hogy az arcom elvörösödött, és alig kaptam levegőt. Mit csináltam? Miért néz engem mindenki?

Gyorsan végignéztem magamon, hátha tényleg meztelenül jöttem el iskolába – bár ez azért a buszon feltűnt volna -, de minden rendben volt a ruházatommal.

Nyeltem egyet, és ismét megindultam az iskola fel. Erre pusmogás indult meg a tömegben. Azon tanakodtam, hogyha megállok, akkor vajon ők is abbahagyják a beszélgetést.

De még mielőtt megtehettem volna, valaki fojtott hangon azt mondta, hogy szajha. Megmerevedtem a hallottaktól, a szemeimben pedig könnyek gyűltek. Biztos voltam benne, hogy ezt nekem szánták.

Felgyorsítottam a lépteimet, és az utat szinte futva tettem meg, de megérte. Nem akartam még egyszer hallani.

Hirtelen minden világossá vált, beigazolódtak a félelmeim. Utáltak, bár nem is ismertek. Viszont Rileyt igen, és nagyon is szerették. Én voltam az új lány, aki rohadék módon elbánt a szépfiújukkal.

Ez fájt, jobban, mint hittem volna.

A nagy igyekezetemben nekirohantam valakinek, és nagyon reméltem, hogy nem Riley pártfogója.

Mikor felnéztem a magas, szőke fiúra, elakadt a lélegzetem. Nem volt mérges rám, sőt nem is volt megvetés a tekintetében. Csak a kékség, mintha magát a tengert láttam volna visszatükröződni a szemeiből.

-          Bocsánat – sóhajtottam belemélyedve a tekintetébe. Hirtelen minden megszűnt körülöttem, csak ő létezett.

-          Új vagy itt. – Ez kijelentés volt, nem kérdés. Tehát ő nem volt új. – A nevem Tobby.

-          Lana vagyok – válaszoltam még mindig a szemeibe bambulva. Elnevette magát, mire furcsán ránéztem.

-          Szóval te vagy Riley exbarátnője. – Éreztem, hogy az arcom megfeszült. Ez rosszul esett, bár nyilván nem tudta. Számító dögnek hitt, mint ebben az iskolában mindenki.

-          Igen – néztem rá szúrós szemekkel, mire még szélesebben elvigyorodott.

-          Helyesen tetted – jelentette ki, mire ledöbbentem.

-          Mit tettem helyesen?

-          Hogy kikosaraztad – rántotta meg a vállát, és a kedvesség egy pillanatra eltűnt a tekintetéből. – Amekkora egy szemétláda, megérdemelte, hogy szakíts vele.

-          Öhmm… igen – sóhajtottam végül, mert fogalmam sem volt, hogy mennyit tudnak erről az egészről a többiek. De nagy volt a valószínűsége, hogy semmi konkrétat. Vehetjük példának azt, hogy nem én szakítottam Rileyval. El akartam terelni erről a témát. – Tudnál nekem segíteni pár dologban?

-          Akármiben segítek neked – mosolygott rám, és a mondat úgy hagyta el a száját, mintha magát Rileyt hallottam volna. Viszont Tobby kissé elvörösödött. Ő nem olyan volt, mint Riley. – Gyere, beiratkozunk!

Tényleg jó volt, hogy belebotlottam Tobbyba, mert rengeteg dolgot megkönnyített. Sokkal kedvesebb volt, mint ahogy elképzeltem. És sokkal okosabb is.

Ráadásul rengeteget tudott beszélni, így nem voltak csendes, zavarba ejtő perceink. Sokkal másabb volt, mint Riley, de mégis emlékeztetett rá. Muszáj volt megkérdeznem.

-          Hogy-hogy nem lógsz Rileyékkal?

-          Miből gondolod, hogy befogadnának? – kérdezett vissza, mire elvörösödtem. Elnevette magát. – Nyugi, azt hiszem, értem – nézett rám áthatóan, mire le kellett sütnöm a szemeimet. – Nem vonzanak. Nem akarom, hogy minden csaj rajtam lógjon, érted? Elég, ha egy lóg rajtam. – Ismét elvörösödtem. Ha nem értettem félre semmit, ezek egyenes célzások voltak.

-          Azt hiszem, nekem mennem kell – nyögtem ki hirtelen, mert valamiért nem éreztem ezt az egészet helyesnek. – Köszönöm a rengeteg segítséget!

-          Igazán nincsen mit – felelte féloldalas mosollyal. – Majd találkozunk tesin! – kezdett hátrálni.

-          Várj! Mi van? – kiáltottam utána.

-          Ja, nem mondtam? – vigyorodott el pimaszul. – Évfolyamonként egyben vannak a testnevelés órák. – A kezeimbe temettem az arcomat, mire hangosan elkezdett nevetni.

Akik még nem vettek észre, most mind engem bámultak. De valamiért most nem zavart annyira, mert tudtam, hogy legalább már van egy barátom… ha nem több.

A nap meglepően gyorsan telt. A tanárok kedvesek voltak velem, de ez nem volt elmondható a diákokról. Úgy viselkedtek, mintha leprás lennék. Kerültek és pusmogtak körülöttem. De még mindig nem zavart. Látni akartam Tobbyt.

Akárhányszor rá gondoltam, elöntött a forróság. Pont olyan volt, mint amilyenre vágytam. Forró, tüzes és szívet melengető.

De nyilvánvaló volt, hogy nem jöhetett oda minden szünetben, és ezt meg is kellett értenem. Vagyis próbáltam.

Ahogy a tesiöltöző felé mentem, hogy végre letölthessem az utolsó órámat ezen a borzalmas helyen, azon gondolkoztam, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a nagy vonzalmat Tobby iránt.

Izgatott voltam, és egyben féltem is. Végre ismét találkozhatok vele, de nem csak ő lesz ott. Hanem Riley is. Egyidősek voltunk, és szinte biztos voltam, hogy ő nem az a fajta, aki ellógja a tesiórákat.

Mély lélegzetet vettem, hogy kicsit lenyugtassam magamat. Először a testneveléstanárok tanárijába mentem, hogy kérjek tőlük egy egyenruhát.

Nem volt semmi kedvem valamilyen hülye cuccban körberohangálni, de muszáj volt. Előírta a házirend. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem vagyok olyan, aki megszegi a szabályokat.

A tanárnő meglepően kedves volt, és bevezetett a tartalék ruhákhoz. Mélyet sóhajtottam, mikor megláttam a testnevelés egyenruhát. Rövid fekete sort és fehér póló. De legalább bő pólók voltak. Vagyis nem egészen…

A sort méretével nem volt semmi gond, viszont a fehér szörnyűséggel annál inkább. Azt mondta a tanárnő, hogy még nem érkeztek meg a már megrendelt pólók, ezért csak ezek maradtak. Azt a pólót, amit fel akartam venni, nem tehettem, mert túl bő volt. Véleményem szerint pont jó volt, de a tanárnő meggyőzött, hogy tévedek.

-          Elő van írva a házirendben, hogy bő ruhában tilos testnevelés órán részt venni, mivel nagyon balesetveszélyes.

Igen, ez valahonnan rémlett. Így hát felvettem egy másikat, ami viszont kicsi volt. Jobban mondva pont jó volt rám, de nem az én stílusom volt, hogy a hasamból egy kis csík kilátszott, és a póló ráfeszült a mellemre. Ez idegesített. Viszont nem volt más lehetőségem.

Azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet…

De tévedtem, mert ahogy kiértem az udvarra rájöttem, hogy az órát már elkezdték nélkülem. Hosszú, fülsüketítő síp hangja hatolta át a diákok csevegését, mire mindannyian elkezdték a futást.

-          Te ott! Hogy hívnak?

Mikor megbizonyosodtam, hogy tényleg hozzám szóltak, válaszoltam.

-          Lana Taylor.

-          Kedves Lana Taylor, jobban teszed, ha legközelebb nem késel az órámról. Rendben vagyunk? – kérdezte lehajtott fejjel, majd megigazította a bassball sapkáját. Némán bólintottam. – És most futás! – üvöltötte el magát. Hát igen, ő közel sem volt olyan kedves, mint a másik tanárnő. Habár a külseje megtévesztő volt. Kicsike volt és szőke, de az arcán a kedvesség bármiféle jele nélkül.

Így hát futottam, mint egy hülye, és csináltam a feladatokat, amiket mondott. Nem is tudtam figyelni a többiekre, egészen addig, amíg azt nem mondta, hogy kidobós.

Az volt a helyzet, hogy sohasem játszottam még kidobóst. Tudtam, hogy mit foglal magába a szó, de az előző iskolámban sohasem kellett ilyen feladatokat csinálnunk. Így nem is tudtam, hogyan térhetnék ki a labdák elől, vagy hogy milyen erősen hajítsam el a labdát, hogy el is találjam a lányokat, de ne okozzak fájdalmat.

De még mielőtt ezen agyalhattam volna, valami kemény és kerek eltalálta az orromat. Tényleg fájt, de úgy igazából.

Már találtak fejen – név szerint Danis, mikor a focizást próbálgatta a parkban -, de az semmi volt ehhez képest. Most valaki tényleg izomból megdobta a labdát. Feltehetőleg közelről és szándékosan.

Először azt hittem, hogy fájdalmamban sírok, de aztán rájöttem, hogy a folyékony valami, ami csöpög az a vérem. Folyt, jobban mondva ömlött a vér az orromból, én pedig lerogytam a földre.

Nem akartam sírni, tényleg nem akartam. Igyekeztem csak a nyöszörgésre koncentrálni. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy elbőgöm magamat az előtt, aki fejbe dobott.

A hülye síp hangja megint keményen sivított a dobhártyámba.

-          El kell vinni az orvoshoz – jelentette ki, mire mindenki távolabb húzódott. Nem tudtam, ki dobott meg, és nem is érdekelt.

Most hogy minden lány körém tömörült, az eddig az udvar másik végén lévő fiúk is körénk gyűltek. És akkor, mikor felnéztem megláttam Tobbyt. Legszívesebben rámosolyogtam volna, hogy megmutassam neki, többé-kevésbé jól vagyok, de egyszerűen nem tudtam.

-          Majd én elkísérem – emelte fel a kezét a szőke fiú, és ismét rá akartam mosolyogni.

-          Vagy majd én! – üvöltött bele valaki, majd egyre többen, mire elkerekedtek a szemeim. Aztán rájöttem, hogy ez nem azért van, mert segíteni akarnak nekem, csak el akarták lógni a tesit. Megértettem őket.

-          Csendet! – kiáltotta el magát a tanárnő, mire megmerevedtek. – Phillips, gyere ide!

Ne, ne, csak ezt ne!

Sejtettem, hogy nincs olyan szerencsém, hogy van más velem egyidős tanuló, akinek a Phillips a vezeték neve, de azért reménykedtem.

De jogos volt, hogy a gyomrom összeszűkült, mert a diákok közül Riley lépett előre. A kezeit karba fonta maga előtt, és kifürkészhetetlenül nézett a fekete szemeivel.

-          Vidd el az újoncunkat az orvosiba, amíg én megdolgoztatom ezt a lusta népséget.

Riley egy rövid pillantással méltatott engem, a csődtömeget, aki a betonon fogta az orrát, amiből még mindig folyt a vér. Némán bólintott egyet, majd megindult felém. Gyorsan feltámaszkodtam, hogy ne legyek még nagyobb teher neki.

Szerencse volt, hogy ezt tettem, mert nem szerepelt a tervei között, hogy bevár engem. Ritmikus léptekkel megindult a hatalmas iskolaépület felé. Végig csörtetett a benti folyosón, én meg csak mentem utána, mint egy dilis liba. Útközben a könnyeim kiszabadultak az akaratom alól, és keserves zokogásban törtem ki. Szégyelltem, hogy sírok előtte, de még mindig jobb volt így, mint a többiek előtt. Elvégre nemrég még nagyon közel voltunk egymáshoz.

-          Hagyd abba! – morogta halkan. Először azt hittem, csak képzelődtem, de folytatta. – Úgy viselkedsz, mint egy pisis liba.

Nem válaszoltam rá, de visszafojtottam a könnyeimet. Viszont ahogy a zsibbadás tompult, rájöttem, hogy az orromból még mindig folyik a vér. Zavarban éreztem magamat, hogy összevéreztem az egész folyosót. Felgyűrtem a pólómat, és úgy ügyeskedtem, hogy legalább a melleimet takarja. Az összegyűrt csomót pedig az orromhoz nyomtam. Ennek a pólónak már úgy is mindegy volt.

-          Beteget hozok – morogta gúnyosan Riley, mikor kinyitotta az orvosi ajtaját.

Az asztalnál lévő hölgy felugrott, és odasietett hozzám. Felültetett az asztalra, és megkérdezte, hogy mi történt.

-          Véletlen megdobtak labdával – feleltem hülye orrhangon.

-          Maradj itt kincsem, mindjárt hozok vattát. – Átfutott a fejemben, hogy hova is mehetnék ilyen állapotban.

A néni gyorsan visszaért, én pedig végre elengedhettem a pólómból készített csomót, amely teljesen átvérzett, és undorítóan tapadt a hasamra. A vattát bedugtam a vérző orrlyukamba.

-          Hozok neked váltás pólót is, drágám. Vedd ezt le! – mosolygott rám, majd Rileyra nézett, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy ő is ott van. – Elfordulnál?

-          Láttam már jobbat! – Au, ez fájt. De elfordult én pedig le tudtam venni a véres ruhadarabot. A fájdalom kezdett múlni, és kezdett tudatosulni bennem, hogy vörös az arcom a szégyentől.

A néni most messzebbre ment, egyenesen ki az ajtón, amin mi bejöttünk. Zavartam összekulcsoltam a kezeimet magam előtt.

Riley féloldalasan az ajtónak dőlt, és látszott a testtartásán, hogy menni akar.

-          Elmehetsz – nyögtem ki végül, és nem tudtam, honnan jött ennyi bátorságom. – Egyedül is boldogulok már! – Szándékosan nem köszöntem meg a segítségét.

Rám nézett, mintha most mondtam volna életem legnagyobb hülyeségét.

A hangja gúnyos volt és rideg, mikor megszólalt.

-          Szerencsétlen. – Ez megint fájt. Megindult az ajtó felé, de a hangom megállította.

-          Szerettél – jelentettem ki. – De most gyűlölsz. Ez lehetetlen. – Összeszorított fogakkal fordult vissza hozzám. – Hazudtál.

-          Nem hazudtam – mosolyodott el gúnyosan. – Én nem te vagyok.

-          Én sem hazudtam neked soha! – vágtam rá mérgesen. – Nem mondtam, hogy szeretlek, de te ezt mondtad nekem. Nem volt igaz.

-          Hallottál már róla, hogy a gyűlöletet és a szeretetet nagyon kevés választja el? – kérdezte ironikusan, majd undorítóan közömbös hangnemben folytatta. – Elég volt az, hogy bele-belebújtál az ágyamba. Ezzel mindent elárultál magadról. – Ez ismét vérző sebet hagyott bennem. Tudta, hogy bánt, és élvezte. És akkor rájöttem, hogy elég volt a bűnhődésből.

-          Nem vagy jobb nálam – morogtam elszántan. – Ugyanolyan rossz vagy, vagy rosszabb, mint én.

-          Rosszabb? – nevette el magát. – Magasra tetted a mércét.

-          Nem mondhatod ezt többé! – éreztem, hogy ismét könnyek csípik a szememet. – Ez nem igaz! Én sohasem tettem ezt veled. Nem bántottalak.

-          Szóval nem bántottál? – emelte fel a hangját.

-          Nem – mondtam, miközben álltam a tekintetét, amely szikrákat szórt. – Nem mondtam, hogy szerelmes vagyok beléd. De szerettelek. Nagyon-nagyon szerettelek. És minden pillanatban utáltam, hogy becsaplak. És most sem élvezem, hogy fáj neked. – Sírtam, már megint. – De te élvezed!

-          Tévedsz, nem élvezem – sóhajtotta nyugodtabban, mint számítottam rá. De láttam rajta, hogy hazudik.

-          De, élvezed.

Behunyta a szemeit, és amikor az orvos visszajött, kiment a rendelőből.