22. Egy seb a nyakon:
Tobby karjai szorosan záródtak körém, és ettől felmelegedett az egész lényem. Ő nem utált azért, mert Rileyval voltam, ő csak megölelt. Tudta, hogy vigasztalásra van szükségem, és ezt meg is adta.
Ő nem Riley volt, ő valaki olyan volt, akit akartam. Kedves, okos, jóindulatú, röviden, minden, amit csak kívántam.
- Jól vagy, édes? – kérdezte kissé elhúzódva. Csak bólintani tudtam, mire elmosolyodott. Közelebb hajolt, ettől bepánikoltam.
- Ki kell mennem a mosdóba – bontakoztam ki az öleléséből. Gyorsan berohantam az említett helyiségbe, és magamra zártam az ajtót. A zár hangosan kattant, az én szívverésem pedig egyre gyorsabb lett. Nem csinálhatom ezt!- jött akaratlanul is a gondolat elő.
Nem tehettem ezt Tobbyval, ő olyan kedves volt és jó. Nem akartam bántani. De nem tudtam irányítani az érzéseimet. Tobby lett volna a helyes választás, a testem mégis Rileyhoz vonzódott. Ez annyira furcsa kettősség volt, hogy a fejem belefájdult, mikor megpróbáltam átgondolni az egészet.
De igyekeztem reálisan gondolkodni. Riley játszott velem, megalázott, egy rongyként használt, ami kielégíti, és azzal hitegetett, hogy szeret engem. Igen ezzel biztattam magam, de tudtam, hogy ezek a vádak nem egészen igazak. Mégis kellett valami, amibe bele tudok kapaszkodni, és ki tudok mászni a segítségével ebből a gödörből.
Mindent összevetve Tobby volt a tökéletes választás. Kedves volt és okos, és tényleg úgy tűnt, hogy kedvel.
Tehát nem volt mit tenni, megmostam az arcomat, és összeszedtem magamat. Emelt tekintettel, és egyenes háttal léptem ki a fürdőszobából.
A nappaliban Tobby már a kanapén terpeszkedett. Egyáltalán nem tartottam pofátlannak, inkább mosolygásra késztetett. Örültem, hogy már annyi időt töltött itt, hogy otthon érezte magát.
- Jól vagy? – kérdezte ismét, mire rámosolyogtam. Félénken viszonozta. – Figyelj, nem nagyon akarom tudni, hogy mit csináltatok itt, de…
- Nem csináltunk semmit – vágtam a szavába, mire felhúzta a szemöldökét. – Vagyis semmi olyat, ami miatt aggódnod kellene. Már nincs közöm hozzá.
- Hát nem úgy tűnt, mintha ezt ő is tudná – vakarta meg Tobby idegesen a tarkóját. Leültem mellé, és felé fordultam.
- Higgy nekem! Már vége mindennek!
- Rendben, hiszek neked! – mosolygott rám, majd az ajkaimhoz hajolt. Erre még nem voltam felkészülve, ezért gyengéden ellöktem a mellkasát.
- Még ne, kérlek! – kértem halkan, és félve néztem fel rá. Az arcán a meglepődöttség tükröződött, de a szemeiben valami furcsa fény volt. Egyáltalán nem értettem ezt. – Most nem vagyok képes rá!
- Értem – sóhajtotta csalódottan, és végigpásztázta az arcomat. Gondolom azért, hogy rájöjjön, komolyan gondolom-e. Nem tudom, hogy mit látott rajtam, de ahogy végignézett a nyakamon is, a tekintete elsötétült, és sokkal zárkózottabb lett a testtartása. – Van pár tervem holnap délutánra – váltott hirtelen témát. Nem tudtam visszatartani a mosolyomat.
Elmondta, hogy lesz egy könyvárusítás, ahol akár 50%-os kedvezménnyel is lehet vásárolni. és mivel tudta, hogy mekkora nagy könyvrajongó vagyok, szívesen elvisz. Persze, hogy erre a hírre a nyakába ugrottam, és hirtelen minden kétségem feledésbe merült.
A következő délelőtt gyorsan eltelt, én pedig szinte csak a délutánra tudtam koncentrálni. Nem elég, hogy egy csomó könyv társaságában fogom eltölteni azt, ráadásként még Tobbyval leszek. Ezt az örömöt csak az árnyékolta be, hogy még le kellett adnom Lizzie-t Rileynak, és ezt még a suliban kellett vele megbeszélnem.
Mint mindig, most is hatalmas csapat volt körülötte. Nem is értettem ezt. Lehetetlen, hogy egy ember ne legyen egyedül valamikor. De úgy tűnt, hogy Rileynak mindig van sleppje. Azon csodálkozom, hogy a mosdóba egyedül megy, bár biztos van ,,pár’’ lány, aki szívesen segítene neki ott is.
Tehát mert csak akkor volt egyedül, mikor a fiú WC-be tartott, egész nap távolról figyeltem, és azt vártam, hogy végre elinduljon arrafelé.
Épp egy ilyen lehetőség volt kialakulóban, mikor is egy szőke liba odatipegett Rileyhoz, és szájon csókolta. Alig mentem pár lépést, de a lábaim földbe gyökereztek. Erre nem nagyon számítottam. Úgy éreztem, hogy egy hülye vagyok. Tegnap még engem csókolt az a barom, ma meg egy másik picsával játszik.
Megráztam a fejemet, és elindultam ismét a férfimosdó ajtaja felé, miközben próbáltam kizárni, hogy fáj a mellkasom.
Sóhajtva dőltem a falnak a WC mellett, és azon töprengtem, hogy miért ilyen kuszák az érzelmeim. Az nyilvánvaló volt, hogy vonzódom hozzá, és hogy tetszik, de nem hittem, hogy él a földön olyan nőnemű lény, akinek Riley ne tetszett volna. De mégis soknak éreztem, hogy majd’ felrobbantam a dühtől, mikor más lányokkal láttam. Ez így nem volt normális. Állandóan én utasítottam el, és most mikor már nem akar tőlem semmit, csak bántani és megalázni, szinte rohannék a karjaiba, hogy tegye meg velem. Miért vagyok ilyen hülye?
Ráadásul már itt van Tobby, aki a tökéletes férfi, és mégsem érzem ugyanazt, mint mikor Rileyval vagyok. Nyilvánvaló, hogy nem is érezhetem ugyanazt, de már annak is örültem volna, ha kicsit erősebben érzek a szőke srác iránt.
Elmélkedésemet Riley közeledése szakította meg. Már messziről észrevett, és nem csak ő. Még az a szőke lány is engem bámult, akivel nemrég csókolózott. Nem is beszélve a haverjairól.
- Ennyire hiányoztam? – kérdezte pofátlanul vigyorogva, mikor odaért hozzám. Ráfintorogtam.
- Rohadj meg! – Nem lett ideges, csak egyszerűen nevetni kezdett. Ettől viszont én még jobban bepöccentem. – Vigyázni kellene a lányokra, mert nem leszek ma otthon. Megtennéd?
- Miért? Mi dolgod van? – kérdezte kissé előrébb hajolva, de még mindig egy pimasz vigyorral az arcán.
- Randizni megyek a barátommal – közöltem felszegett fejjel, mire közelebb hajolt az arcomhoz. Ideges voltam, és bele sem akartam gondolni, hogy az ajkaihoz alig egy perce egy másik lány ért, ezért reflexszerűen hasba vágtam.
- Aú – fogta meg az említett testrészét. – Értem én, hogy inkább velem töltenéd a napot, mint azzal a pöccsel, de nem lesz jobb, ha szétversz.
- Egy öntelt, önimádó rohadék vagy – feleltem büszkén, mire ismét elmosolyodott.
- Mégis velem akarsz lefeküdni, nem vele – mondta olyan nyugalommal, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
- Nem igaz – tiltakoztam hevesen, mire felhúzta a szemöldökét. – Azt akarom, hogy hagyj békén, és ne mondj ilyeneket nekem.
- Szóval azt a nyomorékot akarod? – húzta el a száját, és a szemei élesen megvillantak. – Csak vigyázz, hogy hogyan döntesz!
- Akkor vigyázol a lányokra? – ráztam meg a fejemet, hogy kiűzzem ezt az egészet a gondolataimból. Riley bólintott, közben pedig az arca egyre feszültebb lett. – Köszönöm!
- Vigyázz magadra! – sóhajtotta, és beletúrt a hajába. Ez új fordulat volt. Riley megpróbált gondoskodni rólam.
- Nem értelek – nyögtem ki döbbenten. – Először le akartál fektetni, utána többre vágytál, majd meg akartál alázni, és végül vigyázol rám? Ez most hogy van?
- Inkább fogd be azt a szép szádat, még mielőbb én fogom be! – figyelmeztetett lángoló tekintettel, és beviharzott a mosdóba. Ledöbbenve dőltem a falnak.
- Remélem, hogy élvezni fogod! – sóhajtotta Tobby, mikor becsatoltam magam a biztonsági övvel. A kocsijában ültünk, én pedig egyre izgatottabb voltam. Már tényleg el kellett volna mennem új könyveket venni, de eddig még nem volt rá alkalmam. De így hogy Tobby elvitt, duplán jól jártam. Vásárolni is tudtam, és a napomat is vele tölthettem.
- Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogom! – vigyorogtam rá, mire elindította a kocsit. A húgom már Rileyéknál volt, és anyuéknak is szóltam, hogy ma elmegyek Tobbyval, és el is engedtek. Most mégis furcsa, görcsös érzés lett úrrá rajtam. Biztos voltam benne, hogy nem felejtettem el semmit, de mégis rossz előérzetem volt. Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem a paranoiás gondolatokat.
A könyvárusítás a másik kisvárosban volt, ami nem volt olyan barátságos, mint Grafton. A város főterén összegyűltek a nagyobb kiadók képviselői, és kipakolták a temérdek sok kötetet.
Sejtettem, hogy ez az egész milyen hatással lesz rám. Viszont elfelejtettem erről Tobbyt értesíteni, bár reméltem, hogy majd megérti.
Amint kiszálltam a kocsiból nem létezett más csak én és a könyvek. Minden standot végigjártam, és hamarosan elvesztem közöttük…
Nem tudtam, hogy mennyi időt tölthettem azzal, hogy kiválogatom a jobbnál jobb köteteket, mikor Tobby megragadta a kezemet. Meglepetten néztem rá.
- Tudom, hogy nagyon élvezed, de azt hiszem, hogy ideje hazamenni! – mondta elnéző mosollyal, én pedig visszatértem a valóságba.
- Oh, jaj! Sajnálom! – fordultam felé, mire nevetve megrázta a fejét.
- Nem baj, Édes! – húzott magához, és az arcát belefúrta a nyakamba. – Csak már lassan besötétedik, és nem szeretném, ha a szüleid eltiltanának tőlem.
- Nem fognak – öleltem át én is, ami kissé furcsa érzés volt. – Annyira nem érdekli őket, hogy mikor érek haza.
- Azért nem akarnám kivívni az ellenszenvüket – húzódott el, és a szemeiben furcsa fény csillant.
- Rendben, akkor menjünk! – bólintottam kissé csalódottan. Annyi könyv volt, nekem pedig olyan kevés időm.
- Nyugi, ha akarod, akkor legközelebb is eljövünk – húzott a kocsi felé, mire hevesen bólogatni kezdtem. Teljesen el voltam szállva attól az öt könyvtől, amit beszereztem.
A kocsiban végig azt ecseteltem, hogy mennyire imádom a természetfeletti lényekről szóló könyveket, majd mikor az erről való áradozást is befejeztem, elkezdtem ecsetelni Tobbynak, hogy ki Becca Fitzpatrick és Cynthis Hand. Beszámolómat viszont megzavarta az, amikor Tobby lekanyarodott egy kis útra. Döbbenten hallgattam el.
- Csak teszünk egy kis kitérőt – mosolygott rám. – Úgy is azt mondtad, hogy nem zavarja a szüleidet az, ha későn érsz haza.
Nem feleltem. Hirtelen gyomorszorító érzés fogott el. Igyekeztem elűzni ezt, de kevés sikerrel jártam.
Mire Tobby leállította az autót a szívem már úgy verte a mellkasomat, hogy nem tudtam rendesen levegőt venni tőle. Körbenéztem, de nem láttam semmit. Már majdnem teljesen besötétedett, de valószínű, hogy egy kisebb erdőféleségben voltunk, mert a szél a fák ágait a kocsinak fújta.
Éreztem Tobby kezét az államon, és hagytam neki, hogy maga felé fordítson. Az ajkai rögtön rátapadtak az enyéimre, én pedig megkövültem. Nem tettem semmit, nem viszonoztam, de nem is húzódtam el.
- Nyugi, jó lesz – sóhajtotta a számba, majd erőszakkal szétfeszítette azt, a nyelvét pedig szinte a torkomig nyomta le. Ez így egyszerre sok volt, ezért megpróbáltam gyengéden eltolni.
- Tobby, szerintem ezzel még várnunk kellene egy kicsit! – sóhajtottam, mikor végre eltávolodott tőlem. Erre csak beleharapott az alsó ajkamba. Ez nem úgy hatott rám, mint várta. – Tényleg nem akarom még!
- Oh, ugyan már Lana! – markolta meg gyengéden a hajamat mindkét kezével. – Iszonyatosan kívánlak, és te is engem már az első perctől kezdve. – Ezzel kapcsolatban tiltakoztam volna, ha nem csókol meg megint durván. Fájt, mert a fogaival tépte a számat, és undorító volt, mert túl nyálas volt.
- Hagyjál már! – sziszegtem neki, és kapálózni kezdtem, mire beletépett a hajamba. A fájdalomtól megbénultam. Még lélegezni is elfelejtettem annyira meglepett ez a reakciója.
- Oh, édesem! – morogta sötéten, és láttam, hogy a kék szemei elsötétülnek. – Nem olyan, mint Phillips csókja, mi?
- Hogy a francba jön most ide Riley? – próbáltam meg messzebb húzódni tőle, de a fejemnél fogva megint visszarántott. Kezdtem pánikba esni. Tobby nagyon vadnak és veszélyesnek nézett ki így.
- Úgy hogy még mindig ott van a seb, ahol kiszívta a nyakadat – sziszegte, és beleharapott a nyakamba. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimbe. Mocorogni kezdtem. – Hihetetlen mekkora egy ribanc vagy! – Hallottam meg a hangját a fülemnél. Erősen belém harapott, mire felnyögtem. – Talán nem élvezed?
- Miért csinálod ezt velem? – szipogtam, mire rám nézett. A tekintetében nem láttam együttérzést.
- Kelleted magad, aztán meg visszautasítasz – morogta. – Velem ilyet nem játszol, most az enyém leszel!
- Kérlek, nem akarom! – sírtam el magam, mire megragadta a pólómat. Hallottam, hogy az anyag elreccsen. Undorító volt, ahogy megmarkolta a melleimet. Attól pedig sírva öklendezni kezdtem, mikor közéjük nyalt. Sírósan felnyögtem az érzésre. Féltem. Teljesen elvakított a rettegés. Menekülni akartam. Undorodtam Tobbytól, de sokkal erősebb volt nálam.
Aztán megláttam a könyveimet az ülésem előtt. Valószínűleg kiesett a könyvekkel teli szatyor az ölemből, amikor Tobby rám mászott. Hirtelen cselekedtem. Ahogy a fejembe ötlött a gondolat, már csináltam is.
Épp hogy elértem a kezemmel a kemény borítású könyvet, már le is csaptam. Minden erőmet beleadtam, és meg lett az eredménye. Hangosan koppant a rohadék fejéhez. Erre felüvöltött.
Erősen visszalöktem a térfelére, és már ki is pattantam a kocsiból. Persze az megnehezítette a dolgomat, hogy be voltam csatolva. Így amíg a csattal bajlódtam Tobby magához tért.
Keményen megragadott, és biztos voltam benne, hogy meg fog a kezeinek a helye maradni. Szabadulni próbáltam, de nem ment. Tobby pedig egyre idegesebb lett, szinte már állati hangon hörgött a dühtől. Rettenetesen féltem tőle. Ha az adrenalin nem száguldott volna a testemben, valószínű, hogy összeestem volna.
Ismét gyors, villanásszerű ötlet jutott az eszembe, és ettől vezérelve, képen köptem Tobbyt. Erre szitkozódva elengedett.
Lüktető testtel felkaptam a könyves szatyromat, és rohanni kezdett. Távolról hallottam, hogy azt ordítja, hogy: Gyere vissza te büdös kurva! Nem törődtem vele. Berohantam a fák közé, és csak futottam.
Kezdtem eltompulni, csak arra koncentráltam, hogy ne essek el semmilyen fatörzsben vagy gyökérben, ami nagyon nehéz volt, mert már besötétedett. Végül az állított meg, hogy a fáradtságtól összeestem.
Hangosan zokogtam, és alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy szédülök, és az ájulás szélén voltam.
Percekig próbáltam nyugtatni magamat, és közben figyeltem, hogy hallok-e olyan hangokat, amelyek arra utalnak, hogy valaki közeledik felém. Igazat megvallva nem hallottam semmit a zihálásomtól.
Aztán ahogy egyre jobban csillapodott a testem, rájöttem, hogy csak az erdő hangjait hallom. Ez most megnyugtató volt, bár sejtettem, hogy nem sokáig. Hiszen teljesen egyedül voltam egy erdőben éjszaka.
Még mielőtt átgondoltam volna az egészet, ami majdnem megtörtént velem, és még mielőtt belegondoltam volna abba, hogy mit teszek, tárcsázni kezdtem.
Már majdnem tizenegy óra volt, de tudtam, hogy nem alszik.
- Szia, Gyönyörűségem– szólt bele rögtön Riley, én pedig a megkönnyebbüléstől ismét sírni kezdtem.
