,,Szeress!": 30. fejezet:

Ezzel az utolsó fejezettel szeretnék mindenkinek nagyon kellemes ünnepeket kívánni! :)
Jó olvasást! :')

30. Játszóház:

Két évvel később

-          Szóval ez a meglepetés? – kérdeztem Rileyt felhúzott szemöldökkel. Egy hatalmas játszóház előtt álltunk. Vagy ötven kilométert kocsikáztunk, hogy végre megérkezzünk egy… játszóházba? Ezt furcsálltam. De ami még ennél is különösebb, az Riley viselkedése volt.

-          Nem tetszik? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

-          Igazából… - Átgondoltam ezt az egészet. Megbeszéltük, hogy a húgainkkal töltjük ezt a napot, de nem egy játszóházra gondoltam. De végül is, ha a lányoknak megteszi… - egész aranyosan néz ki.

-          Szerintem is aranyos – vigyorgott rám, majd kiszállt a kocsiból. Követtem a példáját, majd a hátsó ajtóhoz mentem. Kinyitottam az ajtót, és a húgom visítva repült a karjaim közé.

-          Ez olyan zsír, Lana! – mosolygott a képembe, én pedig nem tudtam nem viszonozni. És nem csak azért, mert olyan édes volt, hanem mert nemrég lépett be a fog-kihullós korszakba, és szerencsétlenségére tegnap egy metszőfoga esett ki. Imádtam Lizzie-t, de vicces látványt nyújtott.

-          Igen, az, Lizzie! Csak arra kérlek, hogy viselkedj rendesen, rendben?

-          Rendben – mondta, és a nyakamba csimpaszkodott. Felnyögtem, mert már nem volt olyan könnyű, mint mikor ideköltöztünk.

-          Menjünk be! – visította Meddie, mikor becsuktam az ajtót, és Lizzie még mindig rajtam lógott. Erre bezzeg rögtön leugrott, és odafutott a barátnőjéhez, aki már szinte a testvérének számított.

Előreszaladtak, én pedig összeszoruló mellkassal vettem tudomásul, hogy hamarosan minden megváltozik. Már nem lesz mindennapos, hogy együtt vagyok velük, sőt szerencsés leszek, ha minden héten látom majd őket. És aztán egyszer csak felnőnek, és pedig ott fogok állni, és úgy fogom érezni magamat, mintha kimaradtam volna az életükből.

Megráztam a fejemet, mert ezt már ezerszer átbeszéltük Rileyval. Mikor ő elmondta az érveit, olyan könnyű volt elhinnem, hogy tényleg igaza van, és nem maradunk ki az életükből. Viszont, mikor én gondoltam végig az egészet, majd’ megszakadt a szívem.

Hirtelen forró ajkakat éreztem meg a halántékomon, mire egy áramütés szerű érzés cikázott végig rajtam. Ez sohasem változott, és reméltem, hogy nem is fog.

-          Már megmondtam, hogy ne parázz ezen – motyogta a nyakamba, majd egy gyors, nedves csókot nyomott a számra.

-          Próbálok nem parázni – sóhajtottam, miközben összekulcsoltuk az ujjainkat, és elindultunk a lányok után.

Alig egy hónapja úgy döntöttem, hogy elmegyek Graftonból. Hatalmas meglepetésemre a szüleim nem ellenkeztek, úgy gondolták, hogy sokkal több esélyem van egy stabil állást találni valahol máshol.

Riley viszont nem fogadta ilyen könnyen ezt az egészet. Őrjöngeni kezdett, és azt mondta, hogyha így akarok megszabadulni tőle, akkor felejtsem el, mert ő is velem jön. Azt gondolta, hogy elegem van belőle, ezért akarom itt hagyni ezt a kisvárost. Ha tudta volna, hogy ez mennyire nincsen így.

De még mielőtt átbeszéltük volna az okait a költözésnek, kijelentette, hogy ő sem marad itt.

Végül csak sikerült meggyőznöm, hogy nem akarom elhagyni, és ha el akar menni innen, akkor azt csak velem teheti meg. Azóta folyamatosan vigyorog.

Senki sem gondolta volna, hogy a szerelmünk ilyen tartós lesz. Erről nem beszéltünk, de talán még mi magunk sem. Olyan sok hülyeség állt akkor közénk, hogy az volt mindenkinek a véleménye, hogy én egy szexéhes kislotyó vagyok, Riley pedig ezt ki is használja.

Még a szüleink is kételkedtek. Nem is hibáztattam őket, hiszen az egész kapcsolatunk a szexre épült, legalább is az elején. Lefeküdtünk egymással, aztán bántottuk egymást, majd ismét az ágyban kötöttünk ki. Nem volt túl erkölcsös, de tizenhét éves voltam, dúltak a hormonjaim, Riley pedig egy kiéhezett szexisten volt.

Aztán, mikor bevallottuk egymásnak, hogy mit is érzünk, minden megváltozott. Rájöttem, hogy ő az egyetlen, akiben igazán megbízhatok. És onnantól kezdve az egész életem egy teljes fordulatot vett.

A kapcsolatunk olyan volt, amely mindig biztos pontot jelentett. Komoly, biztos, de egyben szenvedélyes volt a szerelmünk. Ha gondok voltak otthon, akkor a másik mindig támaszt nyújtott, és ez érvényes volt az iskolára is.

Végül Rileynak igaza volt. A diákok abbahagyták a szapulásunkat, és végre a maguk dolgával törődtek. Szépen lassan befogadtak maguk közé, de csak egyetlen emberből vált igaz barát. Ő pedig Sylvia volt. Hamar rájöttünk, hogy hasonlóan gondolkodunk, és ez megtette a hatását. Ő is segített nekem, és én is neki, hogy túléljük a többiek fagyos viselkedését. Aztán befejeztük a gimnáziumot, és hamarosan különválnak útjaink. Ettől ismét elfogott a szorongás.

Nem tudhattam, hogy jól döntök-e azzal, hogy elmegyek egy nagyvárosi egyetemre, és itt hagyom a családomat, és magammal rángatom Rileyt is. Ő azt mondta, hogy nem bánja, de fogalmam sem volt, hogy ez vajon milyen hatással lesz a szerelmünkre. Abban biztos voltam, hogy én ugyanúgy rajongani fogok érte, de hogy ő mit fog érezni, arról fogalmam sem volt.

-          Megint túlkomplikálod az egészet… - lengette meg a kezét előttem. Mire észbe kaptam, már bent voltunk. Felhangzott a lányok visítása, ahogy meglátták az óriás, felfújható hercegnő kastélyt, de a többi gyerek hangja elnyomta azt.

-          Biztos vagy abban, hogy eljössz velem? – kérdeztem félve, mert tudtam, hogy erre, hogyan fog reagálni.

-          Lana, - hajolt hozzám közelebb, hogy csak én halljam, bár a nagy hangzavartól ez úgy sem történhetett másként – basszottul nem érdekel, hogy hova akarsz menni. Mehetnénk Alaszkába is vagy Mexikóba, az a lényeg, hogy együtt vagyunk. Vagy nem osztod a véleményemet? – éreztem, hogy a nyelve végigfut a nyakamon, és elképedve felnyögtem.

-          De – sóhajtottam. Már megszokhattam volna, hogy bármikor képes volt lázba hozni, de az érintése még két év után is olyan volt, amely nem a hétköznapi dolgok közé tartozott. Hogyan is szokhattam volna meg a remegést, amely végigcikázott a gerincemen, akárhányszor hozzám ért?

-          Akkor most gyere játszani! – vigyorgott rám, és húzni kezdett a játszóház legzsúfoltabb része felé.

Bevált a terve. A hatalmas területen, amely tele volt játékkal, teljesen elterelődött a figyelmem. Nem gondoltam arra, hogy mi lesz, ha itt hagyok mindent. És arra sem, hogy Riley mit áldoz fel értem.

Csak hagytam, hogy a felhőtlen jókedv végigjárja a testemet, és hogy kiélvezzem talán a legmeghittebb pillanataimat a lányokkal. Nem tudtam, hogy lesz-e még rá alkalom, hogy kimutassam, mennyire szeretem őket. Nem voltam túl jó ebben. De ott, a játszóházban, a kimondatlan szavak voltak érvényesek. Nem kellett kimondanom, hogy a világon Lizzie az egyik ember, akit a legjobban szeretek. Elég volt éreztetnem vele, ahogy minden kis mozdulatára figyeltem.

Lehetséges, hogy éppen ez volt Riley célja. El tudtam róla képzelni, hiszen ő csodás volt és figyelmes.

-          Mi az? – kérdezte, mikor a lányok eltűntek a hercegnő-kastélyban, ahova mi nem mehettünk velük, mert nagyok voltunk a felfújható várhoz. Úgy tűnt, hogy túl sokáig bámultam.

-          Csak eszembe jutott, hogy milyen állati szerencsés vagyok, amiért ilyen szuper barátom van. – Ezen nevetni kezdett. – Komolyan, más simán hagyta volna, hogy egyedül elmenjek, de te feláldozol mindent.

-          Már megint itt tartunk? – kérdezte kissé bosszúsan, és úgy tűnt, hogy nem vette jó néven a bókot.

-          Sajnálom, én csak félek, hogy rossz döntést hozol miattam.

-          Azt hiszed, hogy nem gondoltam át, de tévedsz – simított végig az arcomon. – Tudom, hogy mit fogok veszíteni, de a nyeremény sokkal nagyobb. Megéri, hidd el!

-          Nyeremény? – néztem rá összezavarodva. – Rám gondolsz?

-          Természetesen – vigyorgott, majd hirtelen nagyon komoly lett. – Gyere velem, adni akarok valamit!

És azzal elráncigált a játszóház végébe. Itt kisebb boxok voltak, hogy a szülők meg tudjanak pihenni, míg a csemetéjük kijátssza és kivisítozza magát. A kis területeket lepedőből kifeszített válaszfalak szeparálták át. Nem lehetett becsukni őket, de meglepő módon csak egy-két boksz volt foglalt.

Riley bement az egyikbe, ami a sarokban volt. Ide szinte alig látott el valaki, mivel a hatalmas mászófal teljesen eltűntette a kíváncsiskodó szemek elől.

Amint beértünk, maga elé húzott és a falnak nyomott. Megcsókolt, de nem a szokott módon. A csókja ugyan olyan szenvedélyes és édes volt, mint mindig, de a szája feszes volt, és arra engedett következtetni, hogy ideges. Nem értettem, hogy miért. Azt mondta, hogy adni akar nekem valamit…

Nem tudtam tovább a fejemet törni, mert a csókja minden gondolatomat kitörölte. Még mindig változatlan hatással volt rám. A testem lángolt, és az ajkai érintésétől a remegés végigcikázott a gerincemen, és a bőrömön libabőrt hagyott.

A nyelve olyan vadul kergette az enyémet, hogy nem tudtam vele ütemet tartani, majd mikor hirtelen megszívta, felnyögtem.

-          Azt gondolod, hogy félek feláldozni mindent az életemből érted? – mormolta a számra. A lélegzete forró volt és mentol illatú. Nem mertem válaszolni, mire megmarkolta a mellemet. Meglepetten felnyögtem, de ő erre nekem nyomta a csípőjét. Éreztem, hogy kemény, és ettől elöntötte az arcomat a forróság. Bár nem csak azt. – Válaszolj, angyalka!

-          Nem tudom – sóhajtottam, mire meglökte a csípőjét. Kikerekedtek a szemeim, de élveztem az őrjítő érzést.

-          Akkor jobb, ha még egyszer elmondom, hogy te vagy a legfontosabb – suttogta a fülembe, és éreztem, hogy a nyelve végigsiklik a nyakamon. Ismét kirázott a hideg. – Kellesz nekem! És azt akarom, hogy örökre az enyém legyél!

-          Mi olyan különleges bennem? – motyogtam kábultan. Ezt még sohasem kérdeztem meg tőle. Eddig nem is igazán mertem, féltem, hogy olyan választ hallok, amelyet nem tudok feldolgozni.

-          Minden, babám! – nyomta ismét nekem a csípőjét, és körözni kezdett vele. – A személyiséged, a hisztid, az eszed, a tested, az illatod… minden.

-          Szeretlek – suttogtam, miközben a fejem hátra hanyatlott. Mindent megadtam volna érte, hogy Rileyval ne egy játszóházban legyünk, hanem egy ágyban. Kihasználva a lehetőséget, csókolgatni kezdte a nyakamat.

-          Szeretnék tőled kérdezni valamit? – mondta, miközben a fogát belemélyesztette az alsó ajkamba. Megfogta a kezemet.

-          Mit? – kérdeztem elfúló hangon, és élveztem, hogy az ajkam a fogai között mozog.

-          Hozzám jössz feleségül?

-          Mi? – kerekedtek ki a szemeim, és eltoltam magamtól. Még mindig részeg voltak a csókjaitól, de ez a kérdés kijózanított. – Ezt hogy értetted?

-          Úgy ahogy hangzott – nézett rám kihívóan, és megnyalta a száját. Egy pillanatra ez elterelte a figyelmemet. Én is meg akartam nyalni a száját, sőt meg akartam harapni.

-          Feleségül akarsz venni? – kérdeztem döbbenten, mire bólintott. A gyönyör végigcikázott a testemen, de nem mertem még belelovalni magamat. – De miért?

-          Mert szeretlek – mondta, mintha ez elegendő indok lett volna. Mikor látta, hogy tiltakozni akarok, folytatta. – Imádlak, és szükségem van rád! Mindig is szükségem lesz, és most hogy elköltözünk, azt akarom, hogy tudják, már foglalt vagy. Azt akarom, hogy teljesen az enyém légy!

-          De hát teljesen a tiéd vagyok! – tiltakoztam hevesen. Jól csinálta ezt az egészet. Elkábított a csókjaival, hogy ne tudjak rendesen gondolkozni.

-          De ezt nem fogják tudni, ha elköltözünk. – Kétkedve néztem rá, mert ez volt a legátlátszóbb hazugság, amit valaha hallottam indokként a szájából.

-          Ez hülyeség, Riley!

-          Oké, akkor csak fogadd el, hogy akarom, és kész!

-          Csak akarod és kész? – hitetlenkedtem. – Tizenkilenc éves vagy, egy átlagos fiú nem akar megházasodni, ilyen korán.  Sőt talán sohasem akar megházasodni, csak szexet… - Elhallgattam, ahogy eszembe jutott valami fontos. – Azt hiszed, hogy terhes vagyok? Ezért akarsz elvenni? Mert nem vagyok az.

-          Terhes? Miről beszélsz? – forgatta meg a szemeit. – Mi a francért gondolod, hogy okot kell találnod rá, hogy miért akarlak elvenni feleségül?

-          De hát először az egyetem…

-          Hagyd abba! – mordult fel, és megláttam a tekintetében a megbántottságot. – Egyszerűen csak akarlak. Nem kell rögtön összeházasodnunk. Elég egyetem után is, én csak azt akarom, hogy a menyasszonyom legyél.

-          Csak egyszerűen azt akarod, hogy a menyasszonyod legyek? – kérdeztem még mindig döbbenten.

-          Igen, és ne kérdezd meg, hogy miért, mert ugyanúgy csak azt tudom rá mondani, hogy szeretlek – rántotta meg a vállát, lazaságot színlelve. Nem sikerült megtévesztenie. Másnál lehet, hogy bevált ez a laza-vagyok-semmi-sem-zavar stílus, de nálam nem. Annyira ismertem, hogy nagyon egyszerű volt a felszín alá látnom.

-          Ha valóban ez a helyzet…akkor igen – feleltem mosolyogva, mire a szemei kikerekedtek. Olyan sebezhetően meglepett volt, hogy muszáj volt hozzá érnem. Végig simítottam az arcát, de mikor a kezem továbbsiklott, és a mellizmait simítottam végig, ismét a falnak taszított.

-          Annyira összezavarsz – motyogta a számhoz hajolva. – Először ellenkezel, aztán váratlanul beleegyezel. Most akkor hozzám akarsz jönni?

-          Igen – vigyorogtam rá, és ahogy beszéltem a szánk összesimult. – Akarom, de először meg akartam róla bizonyosodni, hogy te is biztos vagy benne.

-          Ezért hitetted el velem, hogy nem akarsz feleségül jönni hozzám? – kérdezte, és a szemei sértetten, de egyben dühösen is megvillantak.

-          Sajnálom – néztem rá esdeklőn. – Csak biztosra akartam menni. Igazából már azóta várom ezt a kérdést, hogy először meghallottam, hogy erről beszélsz Kaitlynnel.

-          Mi?

-          Mikor összejöttünk, és Kaitlyn rajta kapott minket a konyhában… reggeliztünk, de nekem ki kellett mennem, és meghallottam, hogy arról beszélgettek, hogy… mennyire szeretsz. Akkor hallottam először, hogy feleségül akarsz venni.

-          És ezt eddig titkoltad? – nézett rám éhesen, mire kiszáradt a szám. Bólintottam, mire még vadabbul villantak meg a szemeit. – Oh, hogy most mi mindent meg akarok tenni veled. De először is… - Az egyik kezét levette rólam, majd mélyen belenyúlt a zsebébe, és egy dobozt vett elő.  –Lana, leszel a feleségem?

Valamiért könnyek gyűltek a szemeimbe. Nevetni kezdtem a hülyeségemen. Egy játszóházban voltunk, nekem pedig megkérték a kezemet. Egy JÁTSZÓHÁZBAN!

-          Igen – sóhajtottam, és éreztem, hogy a könnyek végigfolynak az orcáimon. Aztán ahogy észrevettem, hogy azért nem nyitja ki a dobozt, mert nem akar elengedni, segítettem neki, és felpattintottam a tetejét. A lélegzetem elállt, és még sűrűbben potyogtak a könnycseppek a szemeimből.

Kivettem a csillogó-villogó gyűrűt, és döbbent sóhajjal forgattam meg. Elvarázsolt, ahogy a fény megtört a gyémánton. El sem tudtam hinni, hogy Riley ilyen gyűrűt vett nekem.

A dobozt visszacsúsztatta a zsebébe, majd gyengéden kivette a gyűrűt a kezemből, és felcsúsztatta a bal kezem gyűrűs ujjára. Olyan hihetetlenül tökéletesen passzolt hozzám.

Zavartan felvihogtam, de ez a hang rögtön el is halt, mikor lecsapott az ajkaimra, és a keze a pólóm alá tévedt. Mélyet sóhajtottam, és átengedtem magam neki.

A ruhadarab hirtelen feljebb csúszott a testemen, Riley pedig a melleimet kilátszódó ívét halmozta el csókokkal.

Azonban heves ténykedését, egy mögüle jövő meglepődött sikkantás szakította félbe, az én arcomat pedig elöntötte a szégyen pírja, amiért lebuktunk.

Vége

És szeretném megköszönni nektek, hogy olvastátok a történetemet! :’) Nagyon hálás vagyok, amiért mindig kitartottatok mellettem és a történet mellett. Igazán nagyszerű olvasók vagytok, amiért kibírtátok a kibírhatatlant, hogy alig volt friss. :$ Igazából ti vagytok a legjobb olvasók a világon, és iszonyatosan nehéz megválnom tőletek és a történettől! :'( Mindent köszönök nektek! Nagyon sokat jelentetek nekem! :) <3>

És íme a kedvenc idézetem: „Nem találok szavakat, kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy meghalld.” És most pont ugyanígy érzek! :$ Nagyon-nagyon vigyázzatok magatokra, és olvassatok sokat! :)

Szeretlek titeket!

Puszi

,,Szeress!": 29. fejezet:

29. „Nem találok szavakat, kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy meghalld.”

-          Nyugi van, babám! – szorította meg a kezemet Riley, amint befelé sétáltunk az iskolába.

Hideg volt odakint, ezért alig lézengtek az udvaron. Csak egy két fiatal bújt meg a fák mögött, és azon paráztak, hogy a tanárok nehogy meglássák őket, amíg cigiznek. De ennek ellenére képesek voltak nekünk is figyelmet szentelni.

-          De bámulnak minket! – nyafogtam, mire megint megszorított a kezemet. – Az egész iskola rólunk fog beszélni…

-          Kit érdekel? – húzta fel a szemöldökét. Nyilvánvalóan arra volt kíváncsi, hogy miért zavar ez az egész helyzet. Nem tudtam elmagyarázni neki. Ma volt Riley első napja a felfüggesztése után, és tartottam tőle, hogy ahogy a pletykaszerű hír- hogy ismét járunk-, beigazolódik, mindenki felbolydul

-          Engem azért érdekel. – Fogalmam sem volt, hogy mondhatnám el neki, hogy félek, hogy nem fognak méltónak tartani hozzá, vagy hogy megint egy kislotyónak fognak gondolni, úgy hogy meg ne bántsam.

-          Az a lényeg, hogy mit érzek irántad – sóhajtotta, és komoly képet vágott. Aztán a tekintete fellángol. – Meg az sem elhanyagolható, hogy ezen túl csak velem bújhatsz ágyba. Ez elég megnyugtató.

-          Te hülye vagy – löktem meg a mellkasát, mire vigyorogni kezdett. – Nem mintha lehetett volna lehetőségem mással lenni, mikor te állandóan a gondolataim között voltál.

-          Ennek örülök – mosolygott, és azt hittem, hogy elreped a képe. Tökéletesen fehér fogai vonzották a tekintetet, és óriási vágyat éreztem, hogy érezzem a harapását a bőrömön. Megborzongtam.

Azon töprengtem, hogy miként zárhatnám ki Rileyt a gondolataimból, legalább addig, amíg iskolában vagyok. Nem volt túl jó, hogy tényleg csak rá tudtam gondolni.

-          Te hogy csinálod? – kérdeztem, mikor a bejárathoz értünk. – Hogy vagy képes kizárni a fejedből azokat, amiket szoktunk csinálni?

-          Sehogy – felelte, és megtorpant. – Igazából nem tudom, hogy mire gondolsz, de ha arra, hogy tudok nem gondolni rád, és a szexre, akkor a válasz tényleg az, hogy sehogy.

-          Mit fogunk kezdeni ezzel? – néztem rá fintorogva. – Ez beteges, nem?

-          De – vigyorgott megint. – Rohadtul beteges! És imádom ezt!

-          Te tényleg nem vagy normális – mosolyogtam fel rá, viszonozva a gesztust.

-          De legalább a barátnőm így is szeret!

Ezt válasz nélkül hagytam. Mikor beléptünk az iskola épületébe, a gyomrom összeszűkült. Szó szerint minden szem ránk szegeződött. A tekintetük végigpásztázott minket, majd megállapodott a kezünknél. A pillanatnyi csend után, mindenki pusmogni kezdett.

-          Szóval ezért kellett nyugodtnak lennem? – néztem fel rá szikrázó szemekkel.

-          Nyugi, Gyönyörűm! – nézett rám őszinte tekintettel, majd szúrós pillantást lövellt a körülöttünk állók felé. Néhányan zavartan elkapták a tekintetüket, és elindultak a dolgukra.

-          Ha már ez ilyen volt, akkor mi lesz a barátaiddal? – borzadtam el, de hagytam, hogy Riley végigvezessen a folyosón.

-          Nyu… - Félbehagyta a mondatot, amint meglátta, ahogy ránézek. – Oké, nem fogom megint azt mondani, hogy nyugodj meg. – Hitetlenkedve néztem fel rá. – Megvédelek, ettől jobban érzed magad?

-          Semmitől nem érezném jobban magam – visítottam, és megpróbáltam kirántani izzadt kezemet az övéből. Nem engedte. – Utálnak, érted? Nem is! Rühellnek, mint a szart!

-          Szerintem én tudok egy dolgot – morogta, és gyorsabban kezdett lépkedni.

-          Mi? Miről beszélsz?

-          Tudok egy módot, hogy jobban érezd magadat – villantott rám egy éhes vigyort. Egy nagyon éhes vigyort. A szívem eszeveszetten kalapálni kezdett, és vágyakozni kezdtem rá.

Épp mondani akartam, hogy ha nem akarja, hogy ráugorjak, ne nézzen így rám, mikor beráncigált egy teremben. Az egyik szertárban voltunk, de nem tudtam jobban megszemlélni, mert hirtelen a mögöttünk bezáródó ajtónak lökött.

-          Héj, mit…- elhallgattam, ahogy a nadrágja gombjához nyúlt. Rögtön megértettem, hogy mit akar. - Teljesen megőrültél?

-          Csak könnyítek a helyzeten - felelte vigyorogva, és az ajtónak nyomott.

-          Milyen helyzeten? - kérdeztem vissza el-elakadó lélegzettel.

-          Túlságosan feszült vagy, babám - csókolta meg a nyakamat, és elkezdte felhúzni a pólómat. Felnyögtem, mire elhúzódott. - Viszont ha ilyen hangos leszel, le fogunk bukni.

-          Ez egy nagyon rossz ötlet - sóhajtottam fel vágyakozva, mert közben a mellemet simogatta a pólómon keresztül, de még így is túlságosan felizgatott állapotba kerültem.

-          Tényleg ezt gondolod? - kérdezte édesen felhúzott szemöldökkel, és a kezét odavezette keményedő ágyékához. Elvörösödve felnyögtem. – Ha most nem nyomunk le egy menetet, egész nap erre fogunk gondolni.

-          Így is csak erre gondolok! – ellenkeztem, de közelebb nyomtam hozzá a mellemet.

-          Viszont kielégületlen leszel, ha nem… - Megértettem, hogy mit akar mondani, és még mielőtt befejezhette volna, rávetettem magamat. Meglepődött, és hátratántorodott, de hamar magához tért, és a csípőjére emelt.

Tudják, hogy mit csináltunk, futott át az agyamon, ahogy Rileyval alig húsz perc múlva a termek felé sétáltunk.

Senki sem látott meg, sőt még meghallani sem hallottak, bár nagyon hangos voltam. De ez Riley hibája volt.

-          Milyen órád lesz az első? – kérdezte Riley, miközben a hüvelyk újával simogatta a kézfejemet. Az arca ki volt pirulva, a szemei pedig úgy csillogtak, mint a gyémántok. Megborzongtam a forró és szeretettel teli tekintetétől.

-          Azt hiszem, hogy matek – feleltem az orromat ráncolva. Tényleg nem emlékeztem. Az agyam még mindig a Földet megrengető orgazmusomon járt. – Neked milyen órád lesz?

-          Azt hiszem, hogy töri – vigyorgott rám, és az ajka csókolni valóan megfeszült. A saját szavaimat használta, de szinte biztos voltam benne, hogy ő tökéletesen tudatában van mindennek. – Ha tudnád, mennyire itt akarok veled maradni… - sóhajtotta, majd megállt. Ekkor tudatosult bennem, hogy igazából megérkeztünk ahhoz a terem elé, ahol az órám lesz. Gyanakodva néztem fel rá, és döbbenten vettem észre, hogy elpirult. Nem értettem.

-          Honnan tudtad?

-          Mániákusnak fogsz tartani – jelentette ki, majd elnézett mellettem. – Akkora egy barom vagyok, hogy majdnem minden órádat megjegyeztem, és a termeket is, ahol lesznek.

-          Oh – kerekedek ki a szemeim. Félreértette, és magyarázkodni kezdett.

-          Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy normális vagyok – húzta el a száját. – Csak egyszerűen annyit gondoltam rád, hogy megjegyeztem mindent, ami veled kapcsolatos. Most hülyének nézel, igaz?

-          Nem – vigyorogtam rá. – Na jó, egy kicsit. De azért hízelgő, hogy ennyire akartál már akkor is.

-          Mindig ugyanennyire akartalak – hajolt hozzám közelebb, és egy lágy puszit nyomott az alsó ajkamra, majd a nyelvének a nyomár ott hagyta a számon. – Most mennem kell – sóhajtotta, és olyan arcot vágott, amiből tudtam, hogy nem akar ott hagyni.

Végül csak győzött a felelősségérzet, és mindketten bementünk az órainkra. Nem csalódtam a többiekben: mikor bementem a terembe, elhalt a pusmogás, majd még nagyobb vehemenciával folytatódott.

Annyira el voltam varázsolva a szeretkezés miatt, hogy sikerült mindenkit figyelmen kívül hagynom. Csak leültem a helyemre, és álmodozva bámultam a kint készülődő vihar jeleit. A fák ágait a szél tépázta, az ég pedig sötétszürke volt. De ennek ellenére az én testem forrt, és olyan melegem volt, mintha nyár lenne. A hangulatomat pedig semmi sem tudta elrontani. Szerelmes voltam, és hogy tudtam Riley szeret, mindent lényegtelenné varázsolt. Csak ő volt fontos.

Becsöngettek, a tanár pedig elkezdte az órát. Én viszont inkább voltam egy szellem, mint egy hús-vér ember. Azt akartam, hogy Riley mellettem üljön és fogja a kezemet és megcsókoljon és simogasson.

Erőszakkal irányítottam a figyelmemet a matematika szépségeire, és észrevettem, hogy a percek most sokkal hosszabban telnek, mint máskor.

Hosszú, hosszú idő telt el, de egyszer csak vége lett. Kicsöngettek, én pedig felszabadulva pattantam fel. Legszívesebben rohantam volna Rileyhoz.

-          Héj, Lana! – Hallottam meg egy hangot, aki kétséget kizáróan velem akart beszélni. Felpillantottam, és egy teljesen ismeretlen lányt láttam magam előtt.

-          Szia – köszöntem neki, de a hangom bizonytalan volt. Nem értettem, hogy mit akar tőlem. – Segíthetek?

-          Szeretnék megkérdezni valamit. – Összeráncolta a szeplős orrát, és valószínű volt, hogy igazából nem akar megkérdezni tőlem semmi.

-          Mit szeretnél tudni? – sürgettem, mert amíg ő szótlanul álldogált előttem, addig én értékes perceket veszítettem el, amelyeket Rileyval tudtam volna tölteni.

-          Azt mondták, hogy kérdezzem meg, hogy tényleg Rileyval jársz-e? – nézett rám nagy ártatlan szemekkel.

-          Miért érdekel ez bárkit is? – kérdeztem felháborodva, majd ahogy megláttam a lány meglepett arcát, nyugodtabban folytattam. – Együtt járunk.

-          Ez…- kezdte meglepetten, majd a tekintete elsötétült. – Mekkora egy ribanc vagy! – mondta, nekem pedig a tüdőmben rekedt a levegő. Erre nem számítottam. – Azt hiszed, hogy nem fog kihasználni. Pedig ki fog. Hidd el nekem! Tapasztalatból mondom.

És egyszerűen ott hagyott, én pedig meglepetten rogytam le a székemre. Nem értettem semmit. Először… olyan kedves volt.

Még mindig döbbenten néztem fel, és láttam meg a lányok dühös tekintetét. És végre megértettem. Sohasem fognak kedvelni, sőt elfogadni sem, amíg Rileyhoz van közöm. Nem engem utáltak, hanem a tudatot, hogy én Riley barátnője vagyok.

Hiába mondogatta Riley, hogy nem lesz baj, és hogy el fognak fogadni, ez nem volt igaz. Miatta nem fogadtak el. Semmi bajuk nem volt velem. Hogy is lehetett volna? Nem is ismertek, csak annyit tudtak rólam, hogy Rileyval járok, és hogy sokszor lefeküdtünk még a kapcsolatunk előtt is. És ez elég volt, hogy gyűlöljenek. Pusztán a tudta, hogy megkaptam azt, akit ők akartak mindennél jobban…

Hirtelen hányinger fogott el, és a körülöttem sürgő, utálkozó diákok nem tettek jót a lelkiállapotomnak.

Felpattantam, és kirohantam a teremből. El akartam menekülni az egész elől. Gyűlöltem a tudatot, hogy azért utáltak, amiről nem tehettem. Nem én akartam, hogy Riley belém szeressen. Ami azt illeti még magam sem értettem, hogy hogy történhetett meg ez az egész.

A nagy menekülésem közepette, belefutottam valakibe. Rettegve néztem fel rá, mert azt hittem, hogy ő is bántani fog. De csak Sylvia volt. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

-          Jól vagy? – kérdezte kedvesen. – Nem nézel ki túl jól. – Erőtlenül felnevettem.

-          Nem érzem úgy magam, mintha jól néznék ki. – Sylvia rögtön megértette a kétértelműséget a mondandómban. A tekintete felcsillant, mintha rájött volna, hogy mi történt.

-          Szóval nálad is elkezdődött… - Meglepetten néztem rá. – Úgy érzed, hogy mindenki utál, igaz? Köcsögösködnek veled, és folyton azt várod, hogy mikor vág pofán valaki, ugye?

-          Honnan tudod?

-          Ugyanez volt, mikor elkezdtem járni Danissel – nézett rám elnézően, amiért nem jutott ez az eszembe előbb. – Először e miatt nem akartam vele járni, de őrülten megbántam, amiért olyan sokszor kikosaraztam.

-          De hogy sikerült ezt túlélned? – kérdeztem kétségbeesetten, mire elnevette magát.

-          Minden csoda három napig tart – vonta meg a vállát. – Előbb-utóbb túlteszik magukat rajta. De addig is… ok nélkül utálnak, szóval adj nekik okot – kacsintott rám. – Én ezt tettem… - ránézett az órájára. – De most mennem kell. Majd még találkozunk.

Elmormogtam egy köszönés félét, de még mindig furcsán éreztem magamat.

Ok… adjak okot… Nem akartam okot adni. Eleve rosszul voltam a tudattól, hogy utálnak, és képtelen voltam elviselni, hogy okot is kelljen szolgáltatnom rá.

Hallottam, hogy a diákok hangosan beszélgetnek, és lassan kiszivárognak a folyosókra. Még nem voltam rájuk felkészülve.

A bejárat felé siettem, és mikor kiértem, mélyen beszívtam a hideg levegőt. A túl hideg levegőt. A vihar egyre közeledett, de sokkal jobb volt a hideg szél a bőrömön, mint a diákok dühös tekintete.

-          Angyalkám – sóhajtotta egy szomorú hang mögülem. Az új becézés nem zavart meg. Már szinte mindenféle kedveskedő szó elhangzott a szájából, és könnyedén fel tudtam ismerni Riley hangját. – Sajnálom!

-          Én is! – fordultam felé, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

-          Nem akarom, hogy sírj, angyalka! – simította ki a hajamat az arcomből, mire ellöktem a kezét.

-          Miért hívsz így? – kérdeztem szikrázó szemekkel. Még magam sem értettem a hirtelen dühömet, nem még Riley. – Angyalka, babám, gyönyörűségem, szépségem… Miért mondod ezeket nekem? Mindenkinek ezeket mondtad, akivel valaha lefeküdtél?

-          Nem – mondta, és úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. Meg volt sértődve. – Senkinek sem mondtam ilyeneket előtted. És neked is csak azért mondom, mert te vagy a szerelmem. Legszívesebben kitalálnék egy szót, ami kifejezi, hogy mi vagy nekem, mert még a szerelmem is túl silány és megszokott ahhoz, amit irántad érzek. Ezért hívlak ilyen sokféleképpen. Azt reméltem, hogy ez kifejezi, hogy mi mindent jelentesz nekem.

-          Miért? Mit jelentek neked? – kérdeztem tompán. Kezdtem tényleg fázni, és a szemeim lüktettek a visszafojtott könnyektől.

-          Mindent – felelte, mintha ez egyértelmű lenne. – Azért hívlak szépségemnek, mert gyönyörű vagy, azért babámnak, mert azt akarom, hogy teljesen az enyém legyél. Felelősséget akarok vállalni érted, mint egy babáért szokás. És azért hívlak angyalkának, mert olyan csodás vagy, mint egy angyal. Te nem érted, de tudnod kell, teljesen megváltoztattad az életemet, azzal hogy ideköltöztél. Sokkal jobb lett.

-          Nekem nem úgy tűnt, hogy a többiek is így gondolják.

-          Senki sem érdekelnek a többiek – vonta meg lazán a vállát. – Kellesz nekem, és csak ez számít. Te akarsz még engem?

-          Persze, hogy akarlak – suttogtam, mire elmosolyodott.  – De nem én vagyok az egyetlen…

-          Az nem érdekes, csak az a fontos, hogy neked kellek…

-          De… Odajött egy lány hozzám, és… - akartam ellenkezni, mire magához húzott.

-          Lana, túl sok emberrel lefeküdtem, de nem tudok ezen változtatni. Elfogadtam, hogy egy pöcsfej vagyok… voltam, és igyekszem változni, hogy még az esély se legyen meg, hogy elhagyj. De segítened kell nekem!

-          Hogyan?

-          Szard le őket – nézett komolyan a szemembe. – Ne érdekeljen, hogy mit gondolnak, egyszer csak felfogják majd, hogy a felháborodásuk nem fog változtatni semmin. Akkor is szeretni foglak, ha ahányszor belépek az iskolába, megdobálnak rohadt paradicsommal… vagy mit tudom én. Csinálhatnak, amit akarnak, nem fog érdekelni, ha te szeretsz.

-          Utálnak engem – sóhajtottam, és a vállába nyomtam az arcomat. A meleg teste felmelegített. – Azért utálnak, mert veled járok.

-          Szeretlek, és nem akarom, hogy elhagyj, és nem fogom engedni, hogy ilyen hülyeség miatt szakíts velem, érted?

-          Mi? – néztem fel rá döbbenten.

-          Jól hallottad, nem engedlek el, azért mert a többiek hülyeségeket mondanak. Ha azt mondod, hogy találtál valaki mást, vagy már megutáltál, akkor talán van rá esély, hogy szakítsunk, de addig szó sem lehet róla, amíg nem találsz egy normális okot.

-          Nem is akarok veled szakítani – suttogtam a nyakába, majd megcsókoltam a finom ízű bőrét. Legszívesebben a nyelvemmel is végignyaltam volna, de nem akartam, hogy ismét az iskolában essünk egymásnak. Főleg, hogy hamarosan becsöngetnek a következő órára.

-          Jó – sóhajtotta megkönnyebbülten, és még szorosabban húzott magához. A szája a fülemnél volt, és ahogy beszélt, borzongás futott végig a gerincemen. – Beszéltem a többiekkel, és elfogadták, hogy veled járok. Nem mondom, hogy könnyű lesz visszanyerni a bizalmukat, de majd ketten megoldjuk, oké, babám?

-          Oké – sóhajtottam, és távolról hallottam, hogy felhangzik a jelzőcsengő. – Mennünk kell!

-          Biztos rendben leszel? – kérdezte aggodalmasan, míg én megpróbáltam beráncigálni az iskolába. – Nem akarod, hogy szétverjek pár seggfejet?

-          Köszi, nem kell – vigyorogtam fel rá. – Majd én kikaparom a szemüket, ha még egyszer belekötnek a kapcsolatunkba – morogtam eltökélten, de az ajtónál megtorpantam, és szembefordulva vele, két kezem közé fogtam az arcát. – Szeretlek mindenkinél és mindennél jobban, érted?

-          „Nem találok szavakat, kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy meghalld.”

Ezen megdöbbentem. Imádtam azt a könyvet, amiből idézett, de ezt ő nem tudhatta. Láthatta, hogy ott van a polcomon, a szobámban, de nem tudhatta, hogy az egyik kedvencem, és azt sem, hogy mennyire tökéletesnek találom ezt a pár sort.

Megértettem, hogy ezzel mit akart mondani, hogy szavakkal tényleg képtelenség volt kifejezni azt, amit éreztünk. Ezért nem is próbáltam megtenni. Helyette rányomtam a számat az övére, és próbáltam heves, nyelv-szívogatós csókkal kifejezni, hogy ő az egyetlen, akiért a testem sóvárog, és akiért a szívem úgy verdes, hogy beleszédülök.

Ismét felhangzott a csengő, de most már nem érdekelt... 

Az idézet J.R. Ward Fekete tőr testvériség sorozatának 2. részéből van.

És ez volt az utolsó előtti fejezet! :(