25. Beszélgetések:
Mély
lélegzetet vettem, és elindultam a bejárati ajtó felé. Azt reméltem, hogy
anyáék valami csodával határos módon elmentek otthonról. Bár gyanítottam, hogy
nincs ekkora szerencsém.
Ahogy
átléptem a küszöböt, felhangzott anya hangja.
-
Lana,
beszédem van veled! – Oh, hogy én mennyire utáltam ezt az egészet.
-
Itt
vagyok – cincogtam halkan, és besétáltam a konyhába. Anya gyilkos szemeit nem
lehetett nem észrevenni. Attól nem féltem, hogy esetleg felpofoz vagy bánt. Az
nem a szüleim stílusa volt. Attól tartottam, hogy ebbe a veszekedésbe
túlságosan belemelegszem, és még rosszabbá teszem a helyzetet.
-
Kérlek,
magyarázd meg, hogy miért kellett ellógnod az egész napot!
-
Nem
az egész napot! – tiltakoztam azonnal, mire még csúnyábban nézett rám. – Hol van
apa?
-
Az
most ne érdekeljen téged! – morogta dühösen. – Magyarázatot akarok mindenre!
-
Mindenre?
– kérdeztem sután.
-
Mindenre!
-
Szóval
mindenre? – kérdeztem ismét.
-
Lana!
– kiáltotta el magát. Túlságosan dühös volt. – Ne húzd az időt!
-
Muszáj
volt elmennem pár óráról – sóhajtottam.
-
Riley
miatt? Eddig úgy volt, hogy utálod őt.
-
Sohasem
utáltam Rileyt! – ellenkeztem, majd átgondoltam ezt az egészet. – Na jó, volt
egy rövid kis időszak, amikor nem szívleltem, de ez elmúlt.
-
Ti
most újra együtt vagytok? – kérdezte hirtelen meglepően nyugodtan. – Mi van
Tobbyval?
-
Nem
vagyunk együtt – sóhajtottam. – Tobbyról pedig nem akarok beszélni, az egy
hülye pöcsfej!
-
Mi
történt?
-
Semmi
– vágtam rá rögtön, mire közelebb jött. Ez meglepően furcsa volt anyától.
Olyan… türelmesnek és megértőnek látszott. Mintha nem is vele, hanem apával
beszélgetnék.
-
Elmondhatod,
megbízhatsz bennem! – simogatta meg az arcomat. – Tudom, hogy megromlott a
kapcsolatunk, és hogy ez az egész az én hibám, de próbálom megjavítani.
Próbálok… változni, érted?
-
Most
összezavarodtam – mondtam ki, amit valójában éreztem. – Nem is vagy mérges rám?
-
De,
nagyon mérges vagyok rád, amiért ellógtál – rótt meg finoman. – Egyébként jó
próbálkozás volt! Érdekel, hogy mi történik veled. És saját tapasztalatból tudom,
hogy ez egy nehéz korszak. Suli, barátok, fiúk… és különösképpen az olyan fiúk,
mint Riley.
-
Mi
van Rileyval? – kérdeztem bambán.
-
Lana,
már az elejétől fogva tudom, hogy az a srác megőrül érted, csodálkozom is, hogy
nem vagytok együtt.
-
Anya,
ez sokkal bonyolultabb, mint gondolnád – sóhajtottam nehézkesen. Még a
furcsánál is furcsább volt ez a beszélgetés.
-
Tudom,
picurkám! – mondta, és megölelt. Olyan volt, mint kicsi koromban. Éreztem anya
illatát, és a selymes szőke haja csiklandozta az arcomat. Ráadásul a
megnevezés: picurkám. Mindig picurkámnak hívott, mikor még kislány voltam. –
Szeretlek!
-
Én
is szeretlek! – bújtam hozzá közelebb. Olyan régen éreztem azt, hogy szeret az
anyukám. És most ez olyan jó volt.
De meg
kellett neki magyaráznom, hogy mi történt. És meg is tettem. Nem avattam bele a
Tobbys részletekbe, de elmondtam, hogy Riley miattam van felfüggesztve, és
tartoztam neki ennyivel.
Nem
mondom, hogy anyáék megértették, de szerencsére elfogadták.
Szóval
nem voltam szobafogságban, de kikötötték, hogy csak akkor járhatok
délutánonként át Rileyhoz, ha nem lógok többet.
És nem
is lógtam, szóval a nap felében Riley társaságát élvezhettem. Olyan volt,
mintha visszakaptam volna egy barátot, ami azt tekintve, hogy sohasem voltunk
olyan kapcsolatban, furcsa volt.
A
barátságunk kezdete utáni délutánt ismét Rileyval töltöttem.
-
Szia!
– vigyorogtam rá, mikor kinyitotta az ajtót. A tekintete egyszerre volt
csodálkozó és örömteli. Elmeséltem neki az egész beszélgetésemet anyával.
Igazából nem tudtam, hogy érdekli-e a lányos locsogásom, de elég türelmesnek
bizonyult.
Igyekeztem
minden kényes témát kerülni. A barátairól kérdezgettem, de volt egy pont, amely
ismét kínos perceket okozott.
-
Szóval
Danis az egyik legjobb haverod, igaz? – kérdeztem felé fordulva. A szobája
padlóján ültünk.
-
Igaz
– sóhajtotta, és idegesen a hajába túrt. Emlékeztem rá, hogy Danis mostanában
nem nagyon volt Riley társaságával. Sokkal inkább Sylviával töltötte az időt.
Nem bírtam ki, és rákérdeztem.
-
Már
nem vagytok annyira jóban?
-
De
– mosolyodott el. – Csak most barátnője van.
-
Elég
fontos lehet neki, ha ,,elhagyott” titeket miatta – vigyorogtam rá, és közben
macskakörmöztem a levegőben.
-
Szerelmes
belé, hogy ne lenne fontos, Lana – forgatta meg a szemeit, mintha ez annyira
egyértelmű lenne. Erre mérges lettem.
-
Hát
tudod az olyan srácoknál, mint ti nem lehet eldönteni, hogy ki a fontosabb: a
haverjaitok vagy a barátnőtök.
-
Tényleg
rossz véleménnyel vagy rólunk – fintorodott el. – De nekem ez egyértelmű, hogy
jelenleg őt választotta.
-
Te
is megtennéd? – kérdeztem rá halkan és meggondolatlanul. Félve néztem fel rá,
de ő kifürkészhetetlenül tekintett vissza rám. Nem bírtam állni a tekintetét,
ezért inkább az ujjaimmal kezdtem babrálni. Nem kellett volna ezt a kérdést feltennem,
de ismét túl kíváncsi voltam.
-
Bármikor
– felelte váratlanul, mire felkaptam a fejemet. Nem volt mérges, még egy kissé
el is mosolyodott. Ez engem is vigyorgásra késztetett.
-
És
hogy értetted, hogy jelenleg? – próbáltam terelni a témát.
-
Mert
a lányok jönnek-mennek – nézett rám megint furcsán. Na puff, ez megint rosszul sült el! – gondoltam magamban keserűen.
– De mi maradunk, a barátok mindig ott lesznek egymásnak, ha egy csaj a padlóra
küld.
-
Te
mindig ott leszel Danisnek? – kérdeztem összehúzott szemekkel, mert ez a
kijelentés nagyon úgy hangzott, mintha nekem szánta volna. Én nem küldtem a padlóra! Vagyis nem szándékosan!
-
Igen
– felelte őszintén, mire hálásan rávigyorogtam.
-
Sokkal
jobb ember vagy, mint amilyennek hittelek – mondtam, mire megforgatta a
szemeit. – Komolyan, nem hittem volna, hogy ennyire más vagy. Mindenki csak azt
hiszi rólad, hogy dugni akarsz, és ezen kívül nem is gondolsz másra.
-
Lana,
helyesbítek – rázta meg a fejét kissé bosszúsan. Nem értettem, hogy most megint
mi rosszat mondtam. – Csak te hiszed ezt! – Kinyitottam a számat, hogy mondjak
valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ez aztán szíven talált. Nem azért,
mert sértésnek szánta, hanem éppen ellenkezőleg. Elgondolkoztatott, hogy
lehetséges, hogy igaza van. De ettől a gondolattól, hánynom kellett magamtól.
A
barátságunk kezdete nem alakult valami fényesen, és ettől elkeseredetten
akartam, hogy jobb legyen. Másnap már úgy mentem át, hogy minden egyes
kérdésemet átgondoltam. Annyiszor elismételtem a fejemben, hogy nem is kellett
leírnom őket.
De ez a
délután sem alakult úgy, mint ahogy vártam.
Rileyt
épp arról kérdezgettem, hogy milyen volt a gyerekkora, mikor ismét
visszakanyarodtunk a lányok-témára. Igyekeztem gyorsan másfelé terelni a szót,
de nem valami nagy sikerrel.
-
Akkor
is buktak rád a kiscsajok, mi? – vigyorogtam rá, mire nevetve megrázta a fejét.
-
Igazából
nem – sóhajtotta, de nem tűnt bosszúsnak.
-
Hogyhogy
nem? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. El sem tudtam képzelni másként.
Nyilvánvalóan nem az a helyzet volt, mint most, de még én is emlékeztem a
kisiskolás koromra. Mindig volt egy kiszemeltem, aki tetszett nekem. És úgy
gondoltam, hogy ha Graftonba nőttem volna fel, akkor Riley lett volna az, ahogy
persze minden más lánynak.
-
Volt
egy lány, aki nagyon tetszett nekem kicsiként – kezdte, és halványan
elmosolyodott. Olyan édes volt, főleg ahogy elképzeltem, hogy kicsi-Riley
csajozik. – Rajongtam érte, és egyszer, mikor a játszótéren voltam, odamentem
hozzá.
-
És?
– kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz a történet
folytatása. Az arca kissé elkomorult.
-
Kikosarazott
– nézett rám áthatóan. – És attól a perctől kezdve nem érdekeltek a lányok.
-
Nem
érdekeltek? – döbbentem meg.
-
Nem
úgy – nevette el magát. – Csak leszartam, hogy mit éreznek. Mikor még csak
kicsi voltam, akkor bántottam őket, húzgáltam a hajukat meg ilyenek. De amikor
nagyobb lettem, gondolkozás nélkül dugtam meg őket.
-
Oh,
értem – néztem le a padlóra. Ezt nem gondoltam volna. Ez olyan… nevetségesnek
és gyerekeknek hangzott. De aztán átgondoltam, hogy nekem az nehezítette meg az
ismerkedést, hogy csúfoltak az iskolában. Ez is majdnem olyan gyerekes.
-
És
tudod, miért utálom a szemüveges lányokat? – kérdezte felemelve az államat.
Ahogy hozzám ért, áram cikázott át rajtam, szó szerint. – Oh, bocsi!
-
Semmi
baj! – nyögtem ki, a szemeim pedig kidülledtek. Nem csak a hirtelen sokkhatás
miatt, hanem az érzéstől. Riley tényleg kerülte az érintést, és hogy most mégis
áthágta a saját szabályát, furcsa érzéseket indított el bennem. – Miért?
-
Mert
a kiscsajszinak szemüvege volt – vigyorgott rám.
-
De
nekem is van szemüvegem – ellenkeztem, és ezzel akaratlanul is kettőnkre
tereltem a szót.
-
Tudom,
elég furcsa volt, hogy ennek ellenére is, úgy beindultam rád, hogy ott a
parkban megdugtalak volna, ahol találkoztunk.
-
Oh
– kerekedtek ki a szemeim. Megugrott ettől a mondattól a pulzusom. Ez nagyon
nem volt így jó.
-
Bizony
oh – nevette el magát. – Ha tudnád, hogy miket gondoltam…
-
Miket?
– néztem fel rá, és éreztem, hogy elvörösödöm. Nem tudtam, hogy miért kérdeztem
meg. De abban biztos voltam, hogy tudni akarom.
-
Végig
akartam csókolni a combjaidat, és meg akartalak dugni a padon – nézett rám
parázsló tekintettel. – És van, ami sohasem változik – állt fel hirtelen és
fordított nekem hátat. – Lana, megkérhetlek rá, hogy hagyj magamra pár percig?
-
Mi?
Miért? – értetlenkedtem, mire dühösen hátrapillantott a válla felett.
-
Tudod,
rám kibaszottul hatással van, hogy arról beszélünk, hogy lefektetlek…
-
Oh
– álltam fel én is hirtelen. – Sajnálom, ez elég kínos volt.
-
Nem
kell sajnálnod, csak adj pár percet.
-
Rendben
– sóhajtottam, és gyorsan kirohantam a szobájából, majd lebaktattam a lépcsőn.
Zavarban
éreztem magamat. Azért mert tapintatlan voltam, és ezért mert Riley miattam
került ilyen helyzetbe.
Nem
tudtam, hogy most mit csináljak. Maradjak, és várjak? És meddig? Péntek este
volt, én pedig Rileyval akartam tölteni az időmet. De ezek után hogyan?
Csak
menjek vissza, mintha semmi sem történt volna? Mintha nem érdekelne, hogy mit
akart velem tenni?
Könnyek
gyűltek a szemeimben, ahogy rájöttem, hogy ez sehogy sem fog menni. Csak szórakozok Rileyval – jöttem rá Két
lehetséges megoldás létezik. Az egyik az, hogy járni kezdünk, de ez miattam nem
volt lehetséges. A másik pedig az, hogy békén hagyjuk egymást. Neki
valószínűleg könnyebb lenne, de nekem nem.
Letöröltem
a könnyeimet, és eldöntöttem, hogy befejezem ezt az egészet. A barátságunk
tényleg nem lesz soha igazi. Igaza volt Rileynak. A barátok nem vágynak egymás
testére, és nem beszélgetnek arról, hogy dugták volna meg a másikat a padon. Ez
így nem volt normális barátság.
Viszont
még nem volt elég bátorságom szembenézni Rileyval, és különben is ebbe az
esetben tényleg nagyon kínos lett volna.
Így hát
fogtam magamat, és szó nélkül hazamentem.
Otthon
anyát találtam Lizzie-vel és Madisonnal. Játszottak a nappaliban, de csak arra
méltattam őket, hogy beköszönjek. Már trappoltam is fel a szobámba, ahogy ez
megtörtént. Szipogva vetettem magamat az ágyamra.
Nem értettem,
hogy mi a baj velem. Nem találok normális barátokat, és a város legjobb pasija
sem elég jó nekem. Mire vágyom, ha nem a tökéletes barátra?
Hátrafordultam,
és azon elmélkedtem, hogy talán azért nem elég jó nekem Riley, mert még
túlságosan gyerek vagyok. De ezt az ötletet hamar elvetettem. Akkor nem
kívánnám testileg sem. Legalább is így véltem. Viszont nem találtam más
normális magyarázatot.
Ahogy a
gondolataim cikáztak, úgy lettem egyre fáradtabb, és éreztem, hogy a szemeim
ólomsúlyúak, és lecsukódnak.
Furcsát
álmodtam. Igazából nem volt az, de mégis érdekes volt, hogy pont most álmodtam
róla. Az Alkonyatbéli Edward volt az álmom középpontja. Jó, Bella is ott volt,
de ez olyan elhanyagolható tényező volt. Nem értettem, hogy miért álmodok
róluk. Már vagy két hónapja kezembe sem vettem a Twilight Saga köteteit.
Táncoltak, és látszott rajtuk, hogy mennyire szerelmesek.
Bella
szemei csillogtak, és beleharapott az ajkába. Az álmomban tudtam, hogy meg
akarja csókolni Edwardot.
Le
akartam sütni a szemeimet, mert ez nem rám tartozott, de mivel egy testetlen
valami voltam, képtelen voltam rá. Így premier plánból láttam, ahogy
szerelmesen csókolóznak.
-
Úgy
szeretlek, ahogy vagy! – mosolygott Edward Bellára, miután elhúzódott tőle.
És ekkor
felébredtem, de egy nagyon fontos gondolat a fejemben ragadt. Viszont nem
tudtam ezen elmélkedni, mert rájöttem, hogy nem magamtól ébredtem fel, hanem
valaki felrázott.
-
Lana,
ébren vagy? – kérdezte Riley, és még mindig a vállamat rázogatta.
-
Nem
– fordultam hasra, és a fejemet a párnámba nyomtam. Aztán zavartan ránéztem. –
Mit csinálsz itt?
-
Elmentél
– sóhajtotta, és látványosan másfelé nézett. Először nem értettem, de ahogy
hátranéztem, megláttam, hogy a pólóm teljesen felgyűrődött. Gyorsan lejjebb
rángattam, és felültem, így egymással szemben voltunk.
-
Hülyén
éreztem magamat – mondtam, és az ujjaimat kezdtem nézni. – Kellemetlen
helyzetbe hoztalak.
-
Azért
én is benne voltam – nevette el magát keserűen. A szobában sötét volt, de az
utcáról beszűrődő fény miatt tisztán láttam az arcát. Furcsán izgatott volt.
-
Nem
megy ez a barátság dolog – sóhajtottam rekedten. Megköszörültem a torkomat, nem
akartam előtte sírni. Még szánalmasabb lettem volna. Eddig vidám arca, hirtelen
gondterhelté vált.
-
Szóval
most kidobsz? – tudakolta félig viccesen. Nem volt vicces.
-
Neked
kellene engem kidobni – suttogtam. – Én nem vagyok megfelelő.
-
Megfelelő
mire? – kérdezte, és mélyet sóhajtott.
-
Neked
nem vagyok megfelelő – magyaráztam. – Többet akarsz, és nem leszek elég neked.
-
Szerintem
ezt nekem kell eldöntenem – húzott közelebb magához, kikerekedtek a szemeim. Az
ölébe vont, és szorosan megölelt. – Jelenleg tökéletesen elég vagy barátként,
és majd tájékoztatlak, ha megunlak. – Ez mondhatni rosszul esett. De igaza
volt. És az hogy ölelt, elvette a mondandója élét.
-
De…
-
Nincsen
de! Kellesz nekem! És nem csak, mint nő, hanem mint barát, érted?
-
De
én azt hittem…
-
Ne
higgy semmit, hanem kérdezz meg! – húzódott el, és a tekintete lángolt. – Elég
sok energiát fektettem bele, hogy barátként tekintsek rád, szóval most ne
cseszd el!
-
Nem
akarom elcseszni! – biggyesztettem ki a számat duzzogva, mire nyelt egy nagyot.
Hirtelen, mint a villámcsapás, futott át az agyamon, hogy meg akarom csókolni.
Nem csak a vágy miatt, hanem valami más oknál fogva, amit nem értettem.
-
Akkor
most gyere el velem moziba! – húzódott el.
-
Tessék?
-
Én
és a barátaim moziba megyünk, és azt akarom, hogy gyere velünk!
-
Komolyan?
– kérdeztem rá meghökkenve.
-
Nem,
Lana! Csak szopatlak! – forgatta meg a szemeit. – Komolyan, el kell jönnöd!
Sylvia is ott lesz!
-
Én
nem vagyok jóban vele! – tiltakoztam rögtön.
-
De
nem is vagy rosszban – ellenkezett, és megragadva a kezemet lehúzott az ágyról.
– Danis is jön, és ha ő velünk fog baromkodni, akkor a kiscsaj magányos lesz!
Szóval nem csak azért kell eljönnöd, mert akarom, hanem mert szükségünk is lesz
rád! Szóval jössz? – nézett rám nagy, csillogó, fekete szemekkel. Mintha
hipnotizált volna a tekintetével, bólintottam, mire egy hihetetlenül édes
mosolyt kaptam ajándékul.
