2012. december 8., szombat

,,Szeress!": 29. fejezet:


29. „Nem találok szavakat, kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy meghalld.”

-          Nyugi van, babám! – szorította meg a kezemet Riley, amint befelé sétáltunk az iskolába.
Hideg volt odakint, ezért alig lézengtek az udvaron. Csak egy két fiatal bújt meg a fák mögött, és azon paráztak, hogy a tanárok nehogy meglássák őket, amíg cigiznek. De ennek ellenére képesek voltak nekünk is figyelmet szentelni.
-          De bámulnak minket! – nyafogtam, mire megint megszorított a kezemet. – Az egész iskola rólunk fog beszélni…

-          Kit érdekel? – húzta fel a szemöldökét. Nyilvánvalóan arra volt kíváncsi, hogy miért zavar ez az egész helyzet. Nem tudtam elmagyarázni neki. Ma volt Riley első napja a felfüggesztése után, és tartottam tőle, hogy ahogy a pletykaszerű hír- hogy ismét járunk-, beigazolódik, mindenki felbolydul

-          Engem azért érdekel. – Fogalmam sem volt, hogy mondhatnám el neki, hogy félek, hogy nem fognak méltónak tartani hozzá, vagy hogy megint egy kislotyónak fognak gondolni, úgy hogy meg ne bántsam.

-          Az a lényeg, hogy mit érzek irántad – sóhajtotta, és komoly képet vágott. Aztán a tekintete fellángol. – Meg az sem elhanyagolható, hogy ezen túl csak velem bújhatsz ágyba. Ez elég megnyugtató.

-          Te hülye vagy – löktem meg a mellkasát, mire vigyorogni kezdett. – Nem mintha lehetett volna lehetőségem mással lenni, mikor te állandóan a gondolataim között voltál.

-          Ennek örülök – mosolygott, és azt hittem, hogy elreped a képe. Tökéletesen fehér fogai vonzották a tekintetet, és óriási vágyat éreztem, hogy érezzem a harapását a bőrömön. Megborzongtam.
Azon töprengtem, hogy miként zárhatnám ki Rileyt a gondolataimból, legalább addig, amíg iskolában vagyok. Nem volt túl jó, hogy tényleg csak rá tudtam gondolni.
-          Te hogy csinálod? – kérdeztem, mikor a bejárathoz értünk. – Hogy vagy képes kizárni a fejedből azokat, amiket szoktunk csinálni?

-          Sehogy – felelte, és megtorpant. – Igazából nem tudom, hogy mire gondolsz, de ha arra, hogy tudok nem gondolni rád, és a szexre, akkor a válasz tényleg az, hogy sehogy.

-          Mit fogunk kezdeni ezzel? – néztem rá fintorogva. – Ez beteges, nem?

-          De – vigyorgott megint. – Rohadtul beteges! És imádom ezt!

-          Te tényleg nem vagy normális – mosolyogtam fel rá, viszonozva a gesztust.

-          De legalább a barátnőm így is szeret!
Ezt válasz nélkül hagytam. Mikor beléptünk az iskola épületébe, a gyomrom összeszűkült. Szó szerint minden szem ránk szegeződött. A tekintetük végigpásztázott minket, majd megállapodott a kezünknél. A pillanatnyi csend után, mindenki pusmogni kezdett.
-          Szóval ezért kellett nyugodtnak lennem? – néztem fel rá szikrázó szemekkel.

-          Nyugi, Gyönyörűm! – nézett rám őszinte tekintettel, majd szúrós pillantást lövellt a körülöttünk állók felé. Néhányan zavartan elkapták a tekintetüket, és elindultak a dolgukra.

-          Ha már ez ilyen volt, akkor mi lesz a barátaiddal? – borzadtam el, de hagytam, hogy Riley végigvezessen a folyosón.

-          Nyu… - Félbehagyta a mondatot, amint meglátta, ahogy ránézek. – Oké, nem fogom megint azt mondani, hogy nyugodj meg. – Hitetlenkedve néztem fel rá. – Megvédelek, ettől jobban érzed magad?

-          Semmitől nem érezném jobban magam – visítottam, és megpróbáltam kirántani izzadt kezemet az övéből. Nem engedte. – Utálnak, érted? Nem is! Rühellnek, mint a szart!

-          Szerintem én tudok egy dolgot – morogta, és gyorsabban kezdett lépkedni.

-          Mi? Miről beszélsz?

-          Tudok egy módot, hogy jobban érezd magadat – villantott rám egy éhes vigyort. Egy nagyon éhes vigyort. A szívem eszeveszetten kalapálni kezdett, és vágyakozni kezdtem rá.
Épp mondani akartam, hogy ha nem akarja, hogy ráugorjak, ne nézzen így rám, mikor beráncigált egy teremben. Az egyik szertárban voltunk, de nem tudtam jobban megszemlélni, mert hirtelen a mögöttünk bezáródó ajtónak lökött.
-          Héj, mit…- elhallgattam, ahogy a nadrágja gombjához nyúlt. Rögtön megértettem, hogy mit akar. - Teljesen megőrültél?

-          Csak könnyítek a helyzeten - felelte vigyorogva, és az ajtónak nyomott.

-          Milyen helyzeten? - kérdeztem vissza el-elakadó lélegzettel.

-          Túlságosan feszült vagy, babám - csókolta meg a nyakamat, és elkezdte felhúzni a pólómat. Felnyögtem, mire elhúzódott. - Viszont ha ilyen hangos leszel, le fogunk bukni.

-          Ez egy nagyon rossz ötlet - sóhajtottam fel vágyakozva, mert közben a mellemet simogatta a pólómon keresztül, de még így is túlságosan felizgatott állapotba kerültem.

-          Tényleg ezt gondolod? - kérdezte édesen felhúzott szemöldökkel, és a kezét odavezette keményedő ágyékához. Elvörösödve felnyögtem. – Ha most nem nyomunk le egy menetet, egész nap erre fogunk gondolni.

-          Így is csak erre gondolok! – ellenkeztem, de közelebb nyomtam hozzá a mellemet.

-          Viszont kielégületlen leszel, ha nem… - Megértettem, hogy mit akar mondani, és még mielőtt befejezhette volna, rávetettem magamat. Meglepődött, és hátratántorodott, de hamar magához tért, és a csípőjére emelt.


Tudják, hogy mit csináltunk, futott át az agyamon, ahogy Rileyval alig húsz perc múlva a termek felé sétáltunk.
Senki sem látott meg, sőt még meghallani sem hallottak, bár nagyon hangos voltam. De ez Riley hibája volt.
-          Milyen órád lesz az első? – kérdezte Riley, miközben a hüvelyk újával simogatta a kézfejemet. Az arca ki volt pirulva, a szemei pedig úgy csillogtak, mint a gyémántok. Megborzongtam a forró és szeretettel teli tekintetétől.

-          Azt hiszem, hogy matek – feleltem az orromat ráncolva. Tényleg nem emlékeztem. Az agyam még mindig a Földet megrengető orgazmusomon járt. – Neked milyen órád lesz?

-          Azt hiszem, hogy töri – vigyorgott rám, és az ajka csókolni valóan megfeszült. A saját szavaimat használta, de szinte biztos voltam benne, hogy ő tökéletesen tudatában van mindennek. – Ha tudnád, mennyire itt akarok veled maradni… - sóhajtotta, majd megállt. Ekkor tudatosult bennem, hogy igazából megérkeztünk ahhoz a terem elé, ahol az órám lesz. Gyanakodva néztem fel rá, és döbbenten vettem észre, hogy elpirult. Nem értettem.

-          Honnan tudtad?

-          Mániákusnak fogsz tartani – jelentette ki, majd elnézett mellettem. – Akkora egy barom vagyok, hogy majdnem minden órádat megjegyeztem, és a termeket is, ahol lesznek.

-          Oh – kerekedek ki a szemeim. Félreértette, és magyarázkodni kezdett.

-          Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy normális vagyok – húzta el a száját. – Csak egyszerűen annyit gondoltam rád, hogy megjegyeztem mindent, ami veled kapcsolatos. Most hülyének nézel, igaz?

-          Nem – vigyorogtam rá. – Na jó, egy kicsit. De azért hízelgő, hogy ennyire akartál már akkor is.

-          Mindig ugyanennyire akartalak – hajolt hozzám közelebb, és egy lágy puszit nyomott az alsó ajkamra, majd a nyelvének a nyomár ott hagyta a számon. – Most mennem kell – sóhajtotta, és olyan arcot vágott, amiből tudtam, hogy nem akar ott hagyni.
Végül csak győzött a felelősségérzet, és mindketten bementünk az órainkra. Nem csalódtam a többiekben: mikor bementem a terembe, elhalt a pusmogás, majd még nagyobb vehemenciával folytatódott.
Annyira el voltam varázsolva a szeretkezés miatt, hogy sikerült mindenkit figyelmen kívül hagynom. Csak leültem a helyemre, és álmodozva bámultam a kint készülődő vihar jeleit. A fák ágait a szél tépázta, az ég pedig sötétszürke volt. De ennek ellenére az én testem forrt, és olyan melegem volt, mintha nyár lenne. A hangulatomat pedig semmi sem tudta elrontani. Szerelmes voltam, és hogy tudtam Riley szeret, mindent lényegtelenné varázsolt. Csak ő volt fontos.
Becsöngettek, a tanár pedig elkezdte az órát. Én viszont inkább voltam egy szellem, mint egy hús-vér ember. Azt akartam, hogy Riley mellettem üljön és fogja a kezemet és megcsókoljon és simogasson.
Erőszakkal irányítottam a figyelmemet a matematika szépségeire, és észrevettem, hogy a percek most sokkal hosszabban telnek, mint máskor.
Hosszú, hosszú idő telt el, de egyszer csak vége lett. Kicsöngettek, én pedig felszabadulva pattantam fel. Legszívesebben rohantam volna Rileyhoz.
-          Héj, Lana! – Hallottam meg egy hangot, aki kétséget kizáróan velem akart beszélni. Felpillantottam, és egy teljesen ismeretlen lányt láttam magam előtt.

-          Szia – köszöntem neki, de a hangom bizonytalan volt. Nem értettem, hogy mit akar tőlem. – Segíthetek?

-          Szeretnék megkérdezni valamit. – Összeráncolta a szeplős orrát, és valószínű volt, hogy igazából nem akar megkérdezni tőlem semmi.

-          Mit szeretnél tudni? – sürgettem, mert amíg ő szótlanul álldogált előttem, addig én értékes perceket veszítettem el, amelyeket Rileyval tudtam volna tölteni.

-          Azt mondták, hogy kérdezzem meg, hogy tényleg Rileyval jársz-e? – nézett rám nagy ártatlan szemekkel.

-          Miért érdekel ez bárkit is? – kérdeztem felháborodva, majd ahogy megláttam a lány meglepett arcát, nyugodtabban folytattam. – Együtt járunk.

-          Ez…- kezdte meglepetten, majd a tekintete elsötétült. – Mekkora egy ribanc vagy! – mondta, nekem pedig a tüdőmben rekedt a levegő. Erre nem számítottam. – Azt hiszed, hogy nem fog kihasználni. Pedig ki fog. Hidd el nekem! Tapasztalatból mondom.

És egyszerűen ott hagyott, én pedig meglepetten rogytam le a székemre. Nem értettem semmit. Először… olyan kedves volt.
Még mindig döbbenten néztem fel, és láttam meg a lányok dühös tekintetét. És végre megértettem. Sohasem fognak kedvelni, sőt elfogadni sem, amíg Rileyhoz van közöm. Nem engem utáltak, hanem a tudatot, hogy én Riley barátnője vagyok.
Hiába mondogatta Riley, hogy nem lesz baj, és hogy el fognak fogadni, ez nem volt igaz. Miatta nem fogadtak el. Semmi bajuk nem volt velem. Hogy is lehetett volna? Nem is ismertek, csak annyit tudtak rólam, hogy Rileyval járok, és hogy sokszor lefeküdtünk még a kapcsolatunk előtt is. És ez elég volt, hogy gyűlöljenek. Pusztán a tudta, hogy megkaptam azt, akit ők akartak mindennél jobban…
Hirtelen hányinger fogott el, és a körülöttem sürgő, utálkozó diákok nem tettek jót a lelkiállapotomnak.
Felpattantam, és kirohantam a teremből. El akartam menekülni az egész elől. Gyűlöltem a tudatot, hogy azért utáltak, amiről nem tehettem. Nem én akartam, hogy Riley belém szeressen. Ami azt illeti még magam sem értettem, hogy hogy történhetett meg ez az egész.
A nagy menekülésem közepette, belefutottam valakibe. Rettegve néztem fel rá, mert azt hittem, hogy ő is bántani fog. De csak Sylvia volt. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
-          Jól vagy? – kérdezte kedvesen. – Nem nézel ki túl jól. – Erőtlenül felnevettem.

-          Nem érzem úgy magam, mintha jól néznék ki. – Sylvia rögtön megértette a kétértelműséget a mondandómban. A tekintete felcsillant, mintha rájött volna, hogy mi történt.

-          Szóval nálad is elkezdődött… - Meglepetten néztem rá. – Úgy érzed, hogy mindenki utál, igaz? Köcsögösködnek veled, és folyton azt várod, hogy mikor vág pofán valaki, ugye?

-          Honnan tudod?

-          Ugyanez volt, mikor elkezdtem járni Danissel – nézett rám elnézően, amiért nem jutott ez az eszembe előbb. – Először e miatt nem akartam vele járni, de őrülten megbántam, amiért olyan sokszor kikosaraztam.

-          De hogy sikerült ezt túlélned? – kérdeztem kétségbeesetten, mire elnevette magát.

-          Minden csoda három napig tart – vonta meg a vállát. – Előbb-utóbb túlteszik magukat rajta. De addig is… ok nélkül utálnak, szóval adj nekik okot – kacsintott rám. – Én ezt tettem… - ránézett az órájára. – De most mennem kell. Majd még találkozunk.
Elmormogtam egy köszönés félét, de még mindig furcsán éreztem magamat.
Ok… adjak okot… Nem akartam okot adni. Eleve rosszul voltam a tudattól, hogy utálnak, és képtelen voltam elviselni, hogy okot is kelljen szolgáltatnom rá.
Hallottam, hogy a diákok hangosan beszélgetnek, és lassan kiszivárognak a folyosókra. Még nem voltam rájuk felkészülve.
A bejárat felé siettem, és mikor kiértem, mélyen beszívtam a hideg levegőt. A túl hideg levegőt. A vihar egyre közeledett, de sokkal jobb volt a hideg szél a bőrömön, mint a diákok dühös tekintete.
-          Angyalkám – sóhajtotta egy szomorú hang mögülem. Az új becézés nem zavart meg. Már szinte mindenféle kedveskedő szó elhangzott a szájából, és könnyedén fel tudtam ismerni Riley hangját. – Sajnálom!

-          Én is! – fordultam felé, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

-          Nem akarom, hogy sírj, angyalka! – simította ki a hajamat az arcomből, mire ellöktem a kezét.

-          Miért hívsz így? – kérdeztem szikrázó szemekkel. Még magam sem értettem a hirtelen dühömet, nem még Riley. – Angyalka, babám, gyönyörűségem, szépségem… Miért mondod ezeket nekem? Mindenkinek ezeket mondtad, akivel valaha lefeküdtél?

-          Nem – mondta, és úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. Meg volt sértődve. – Senkinek sem mondtam ilyeneket előtted. És neked is csak azért mondom, mert te vagy a szerelmem. Legszívesebben kitalálnék egy szót, ami kifejezi, hogy mi vagy nekem, mert még a szerelmem is túl silány és megszokott ahhoz, amit irántad érzek. Ezért hívlak ilyen sokféleképpen. Azt reméltem, hogy ez kifejezi, hogy mi mindent jelentesz nekem.

-          Miért? Mit jelentek neked? – kérdeztem tompán. Kezdtem tényleg fázni, és a szemeim lüktettek a visszafojtott könnyektől.

-          Mindent – felelte, mintha ez egyértelmű lenne. – Azért hívlak szépségemnek, mert gyönyörű vagy, azért babámnak, mert azt akarom, hogy teljesen az enyém legyél. Felelősséget akarok vállalni érted, mint egy babáért szokás. És azért hívlak angyalkának, mert olyan csodás vagy, mint egy angyal. Te nem érted, de tudnod kell, teljesen megváltoztattad az életemet, azzal hogy ideköltöztél. Sokkal jobb lett.

-          Nekem nem úgy tűnt, hogy a többiek is így gondolják.

-          Senki sem érdekelnek a többiek – vonta meg lazán a vállát. – Kellesz nekem, és csak ez számít. Te akarsz még engem?

-          Persze, hogy akarlak – suttogtam, mire elmosolyodott.  – De nem én vagyok az egyetlen…

-          Az nem érdekes, csak az a fontos, hogy neked kellek…

-          De… Odajött egy lány hozzám, és… - akartam ellenkezni, mire magához húzott.

-          Lana, túl sok emberrel lefeküdtem, de nem tudok ezen változtatni. Elfogadtam, hogy egy pöcsfej vagyok… voltam, és igyekszem változni, hogy még az esély se legyen meg, hogy elhagyj. De segítened kell nekem!

-          Hogyan?

-          Szard le őket – nézett komolyan a szemembe. – Ne érdekeljen, hogy mit gondolnak, egyszer csak felfogják majd, hogy a felháborodásuk nem fog változtatni semmin. Akkor is szeretni foglak, ha ahányszor belépek az iskolába, megdobálnak rohadt paradicsommal… vagy mit tudom én. Csinálhatnak, amit akarnak, nem fog érdekelni, ha te szeretsz.

-          Utálnak engem – sóhajtottam, és a vállába nyomtam az arcomat. A meleg teste felmelegített. – Azért utálnak, mert veled járok.

-          Szeretlek, és nem akarom, hogy elhagyj, és nem fogom engedni, hogy ilyen hülyeség miatt szakíts velem, érted?

-          Mi? – néztem fel rá döbbenten.

-          Jól hallottad, nem engedlek el, azért mert a többiek hülyeségeket mondanak. Ha azt mondod, hogy találtál valaki mást, vagy már megutáltál, akkor talán van rá esély, hogy szakítsunk, de addig szó sem lehet róla, amíg nem találsz egy normális okot.

-          Nem is akarok veled szakítani – suttogtam a nyakába, majd megcsókoltam a finom ízű bőrét. Legszívesebben a nyelvemmel is végignyaltam volna, de nem akartam, hogy ismét az iskolában essünk egymásnak. Főleg, hogy hamarosan becsöngetnek a következő órára.

-          Jó – sóhajtotta megkönnyebbülten, és még szorosabban húzott magához. A szája a fülemnél volt, és ahogy beszélt, borzongás futott végig a gerincemen. – Beszéltem a többiekkel, és elfogadták, hogy veled járok. Nem mondom, hogy könnyű lesz visszanyerni a bizalmukat, de majd ketten megoldjuk, oké, babám?

-          Oké – sóhajtottam, és távolról hallottam, hogy felhangzik a jelzőcsengő. – Mennünk kell!

-          Biztos rendben leszel? – kérdezte aggodalmasan, míg én megpróbáltam beráncigálni az iskolába. – Nem akarod, hogy szétverjek pár seggfejet?

-          Köszi, nem kell – vigyorogtam fel rá. – Majd én kikaparom a szemüket, ha még egyszer belekötnek a kapcsolatunkba – morogtam eltökélten, de az ajtónál megtorpantam, és szembefordulva vele, két kezem közé fogtam az arcát. – Szeretlek mindenkinél és mindennél jobban, érted?

-          „Nem találok szavakat, kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy meghalld.”
Ezen megdöbbentem. Imádtam azt a könyvet, amiből idézett, de ezt ő nem tudhatta. Láthatta, hogy ott van a polcomon, a szobámban, de nem tudhatta, hogy az egyik kedvencem, és azt sem, hogy mennyire tökéletesnek találom ezt a pár sort.
Megértettem, hogy ezzel mit akart mondani, hogy szavakkal tényleg képtelenség volt kifejezni azt, amit éreztünk. Ezért nem is próbáltam megtenni. Helyette rányomtam a számat az övére, és próbáltam heves, nyelv-szívogatós csókkal kifejezni, hogy ő az egyetlen, akiért a testem sóvárog, és akiért a szívem úgy verdes, hogy beleszédülök.
Ismét felhangzott a csengő, de most már nem érdekelt... 

Az idézet J.R. Ward Fekete tőr testvériség sorozatának 2. részéből van.
És ez volt az utolsó előtti fejezet! :(

8 megjegyzés:

  1. Szia!
    ÚÚÚÚ ez nagyon jó volt és amiket Riley mondott az én is szívesen hallanám egy fiútól!
    Egyébként Rileynk nagyon jót tett ez a szerelem:)
    VÁROM AZ UTOLSÓ RÉSZT :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igazat megvallva, én is! Nagyon-nagyon-nagyon szívesen hallanám ezt egy fiútól! :$ Örülök, hogy észrevetted, hogy milyen jellemfejlődésen ment keresztül Riley! :) Igyekszem olyan fejezetet írni, hogy érdemes legyen a várakozás! :$ :) <3
      Puszi!

      Törlés
  2. Oh... Már az utolsó jön?? Ajj pedig még olvasnám tovább és tovább. :)
    De nagyon örülök, hogy szeretik egymást. :)
    Ez az idézet! <3 Annyira szép.
    Tűkön ülve várom a befejezést!
    Puszi,
    Tincsu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Tincsu!
      Hát... igen sajnos! :( Én pedig szívesen írnám tovább, de úgy érzem, hogy már nem tudnék miről mesélni nektek! :) Már egymásra találtak! :)
      Igen, imádom ezt az idézetet, mikor először olvastam elsírtam magam rajta! Nagyon ajánlom azt a könyvet! :$ :)
      Puszi

      Törlés
  3. Szia
    Olyan jó lett ez a rész. Kár, hogy már az utolsó jön, tényleg az örökkévalóságig el tudnám viselni, hogy havonta-kéthavonta olvasok egy-egy fejezetet :)
    Annak ellenére sikerült tanulságot raknod a sorok közé, hogy észrevetted volna és ez nagyon nagy dolog :") Alig várom, hogy megtudjam, mi lesz a befejezés. Remélem még olvashatok tőled (bármit)!
    Puszi: Lexy ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Lexy! :)
      Köszönöm! Örülök, hogy tetszett! :) Nagyon jó ezt olvasni! Tényleg nagyon örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet a történet! :$ ;) Hát igazából igyekeztem leírni, hogy mi zajlik le Lanában, de örülök, hogy végül is tanulságos lett, bár nem ez volt a fő célom... Sőt igazából eszembe sem jutott, hogy tanulságot tegyek bele... xD De örülök, hogy sikerült! :P
      Köszönöm a kommentet! :)
      Puszi!

      Törlés
  4. Szia Thara!
    Mi az... hogy az utolsó!?
    Ezt nem teheted velem! Nem hagyhatsz a pokol közepén semmi megnyugtató nélkül!:(
    Nagyon tetszett a fejezet, csak kár, hogy későn láttam, hogy egyáltalán fenn van. Mindegy. a lényeg, hogy bár az utolsó, de remélem, hogy nem vesznek össze vagy ilyesmi. Mindenesetre bízom benned, hogy nem fejezed be úgy, hogy nekünk sírnunk kelljen. :)
    Várom az utolsót!
    puszi Gréti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen! =(Sajnos most jön az utolsó fejezet! =( Nem is akarlak a pokol közepén hagyni! :) <3 Csak befejeződik a történet! :)
      Örülök, hogy tetszett a fejezet! :) Remélem, hogy az utolsó is fog! :)
      Köszönöm szépen a komit! :)
      Puszi <3

      Törlés