29. „Nem
találok szavakat, kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy
meghalld.”
-
Nyugi van,
babám! – szorította meg a kezemet Riley, amint befelé sétáltunk az iskolába.
Hideg
volt odakint, ezért alig lézengtek az udvaron. Csak egy két fiatal bújt meg a
fák mögött, és azon paráztak, hogy a tanárok nehogy meglássák őket, amíg
cigiznek. De ennek ellenére képesek voltak nekünk is figyelmet szentelni.
-
De bámulnak
minket! – nyafogtam, mire megint megszorított a kezemet. – Az egész iskola
rólunk fog beszélni…
-
Kit érdekel? –
húzta fel a szemöldökét. Nyilvánvalóan arra volt kíváncsi, hogy miért zavar ez
az egész helyzet. Nem tudtam elmagyarázni neki. Ma volt Riley első napja a felfüggesztése
után, és tartottam tőle, hogy ahogy a pletykaszerű hír- hogy ismét járunk-,
beigazolódik, mindenki felbolydul
-
Engem azért
érdekel. – Fogalmam sem volt, hogy mondhatnám el neki, hogy félek, hogy nem
fognak méltónak tartani hozzá, vagy hogy megint egy kislotyónak fognak gondolni,
úgy hogy meg ne bántsam.
-
Az a lényeg,
hogy mit érzek irántad – sóhajtotta, és komoly képet vágott. Aztán a tekintete
fellángol. – Meg az sem elhanyagolható, hogy ezen túl csak velem bújhatsz
ágyba. Ez elég megnyugtató.
-
Te hülye vagy –
löktem meg a mellkasát, mire vigyorogni kezdett. – Nem mintha lehetett volna
lehetőségem mással lenni, mikor te állandóan a gondolataim között voltál.
-
Ennek örülök –
mosolygott, és azt hittem, hogy elreped a képe. Tökéletesen fehér fogai
vonzották a tekintetet, és óriási vágyat éreztem, hogy érezzem a harapását a
bőrömön. Megborzongtam.
Azon
töprengtem, hogy miként zárhatnám ki Rileyt a gondolataimból, legalább addig,
amíg iskolában vagyok. Nem volt túl jó, hogy tényleg csak rá tudtam gondolni.
-
Te hogy
csinálod? – kérdeztem, mikor a bejárathoz értünk. – Hogy vagy képes kizárni a
fejedből azokat, amiket szoktunk csinálni?
-
Sehogy –
felelte, és megtorpant. – Igazából nem tudom, hogy mire gondolsz, de ha arra,
hogy tudok nem gondolni rád, és a szexre, akkor a válasz tényleg az, hogy
sehogy.
-
Mit fogunk
kezdeni ezzel? – néztem rá fintorogva. – Ez beteges, nem?
-
De – vigyorgott
megint. – Rohadtul beteges! És imádom ezt!
-
Te tényleg nem
vagy normális – mosolyogtam fel rá, viszonozva a gesztust.
-
De legalább a
barátnőm így is szeret!
Ezt
válasz nélkül hagytam. Mikor beléptünk az iskola épületébe, a gyomrom összeszűkült.
Szó szerint minden szem ránk szegeződött. A tekintetük végigpásztázott minket,
majd megállapodott a kezünknél. A pillanatnyi csend után, mindenki pusmogni
kezdett.
-
Szóval ezért
kellett nyugodtnak lennem? – néztem fel rá szikrázó szemekkel.
-
Nyugi,
Gyönyörűm! – nézett rám őszinte tekintettel, majd szúrós pillantást lövellt a
körülöttünk állók felé. Néhányan zavartan elkapták a tekintetüket, és
elindultak a dolgukra.
-
Ha már ez ilyen
volt, akkor mi lesz a barátaiddal? – borzadtam el, de hagytam, hogy Riley
végigvezessen a folyosón.
-
Nyu… -
Félbehagyta a mondatot, amint meglátta, ahogy ránézek. – Oké, nem fogom megint
azt mondani, hogy nyugodj meg. – Hitetlenkedve néztem fel rá. – Megvédelek,
ettől jobban érzed magad?
-
Semmitől nem
érezném jobban magam – visítottam, és megpróbáltam kirántani izzadt kezemet az
övéből. Nem engedte. – Utálnak, érted? Nem is! Rühellnek, mint a szart!
-
Szerintem én
tudok egy dolgot – morogta, és gyorsabban kezdett lépkedni.
-
Mi? Miről
beszélsz?
-
Tudok egy
módot, hogy jobban érezd magadat – villantott rám egy éhes vigyort. Egy nagyon
éhes vigyort. A szívem eszeveszetten kalapálni kezdett, és vágyakozni kezdtem
rá.
Épp
mondani akartam, hogy ha nem akarja, hogy ráugorjak, ne nézzen így rám, mikor
beráncigált egy teremben. Az egyik szertárban voltunk, de nem tudtam jobban
megszemlélni, mert hirtelen a mögöttünk bezáródó ajtónak lökött.
-
Héj, mit…-
elhallgattam, ahogy a nadrágja gombjához nyúlt. Rögtön megértettem, hogy mit
akar. - Teljesen megőrültél?
-
Csak könnyítek
a helyzeten - felelte vigyorogva, és az ajtónak nyomott.
-
Milyen
helyzeten? - kérdeztem vissza el-elakadó lélegzettel.
-
Túlságosan
feszült vagy, babám - csókolta meg a nyakamat, és elkezdte felhúzni a pólómat.
Felnyögtem, mire elhúzódott. - Viszont ha ilyen hangos leszel, le fogunk bukni.
-
Ez egy nagyon
rossz ötlet - sóhajtottam fel vágyakozva, mert közben a mellemet simogatta a
pólómon keresztül, de még így is túlságosan felizgatott állapotba kerültem.
-
Tényleg ezt
gondolod? - kérdezte édesen felhúzott szemöldökkel, és a kezét odavezette
keményedő ágyékához. Elvörösödve felnyögtem. – Ha most nem nyomunk le egy
menetet, egész nap erre fogunk gondolni.
-
Így is csak
erre gondolok! – ellenkeztem, de közelebb nyomtam hozzá a mellemet.
-
Viszont
kielégületlen leszel, ha nem… - Megértettem, hogy mit akar mondani, és még
mielőtt befejezhette volna, rávetettem magamat. Meglepődött, és
hátratántorodott, de hamar magához tért, és a csípőjére emelt.
Tudják, hogy mit csináltunk, futott át az agyamon, ahogy Rileyval alig húsz
perc múlva a termek felé sétáltunk.
Senki
sem látott meg, sőt még meghallani sem hallottak, bár nagyon hangos voltam. De
ez Riley hibája volt.
-
Milyen órád
lesz az első? – kérdezte Riley, miközben a hüvelyk újával simogatta a
kézfejemet. Az arca ki volt pirulva, a szemei pedig úgy csillogtak, mint a
gyémántok. Megborzongtam a forró és szeretettel teli tekintetétől.
-
Azt hiszem,
hogy matek – feleltem az orromat ráncolva. Tényleg nem emlékeztem. Az agyam még
mindig a Földet megrengető orgazmusomon járt. – Neked milyen órád lesz?
-
Azt hiszem,
hogy töri – vigyorgott rám, és az ajka csókolni valóan megfeszült. A saját
szavaimat használta, de szinte biztos voltam benne, hogy ő tökéletesen
tudatában van mindennek. – Ha tudnád, mennyire itt akarok veled maradni… -
sóhajtotta, majd megállt. Ekkor tudatosult bennem, hogy igazából megérkeztünk
ahhoz a terem elé, ahol az órám lesz. Gyanakodva néztem fel rá, és döbbenten
vettem észre, hogy elpirult. Nem értettem.
-
Honnan tudtad?
-
Mániákusnak
fogsz tartani – jelentette ki, majd elnézett mellettem. – Akkora egy barom
vagyok, hogy majdnem minden órádat megjegyeztem, és a termeket is, ahol
lesznek.
-
Oh – kerekedek
ki a szemeim. Félreértette, és magyarázkodni kezdett.
-
Szinte teljesen
biztos vagyok benne, hogy normális vagyok – húzta el a száját. – Csak
egyszerűen annyit gondoltam rád, hogy megjegyeztem mindent, ami veled
kapcsolatos. Most hülyének nézel, igaz?
-
Nem –
vigyorogtam rá. – Na jó, egy kicsit. De azért hízelgő, hogy ennyire akartál már
akkor is.
-
Mindig
ugyanennyire akartalak – hajolt hozzám közelebb, és egy lágy puszit nyomott az
alsó ajkamra, majd a nyelvének a nyomár ott hagyta a számon. – Most mennem kell
– sóhajtotta, és olyan arcot vágott, amiből tudtam, hogy nem akar ott hagyni.
Végül
csak győzött a felelősségérzet, és mindketten bementünk az órainkra. Nem
csalódtam a többiekben: mikor bementem a terembe, elhalt a pusmogás, majd még
nagyobb vehemenciával folytatódott.
Annyira
el voltam varázsolva a szeretkezés miatt, hogy sikerült mindenkit figyelmen
kívül hagynom. Csak leültem a helyemre, és álmodozva bámultam a kint készülődő
vihar jeleit. A fák ágait a szél tépázta, az ég pedig sötétszürke volt. De
ennek ellenére az én testem forrt, és olyan melegem volt, mintha nyár lenne. A
hangulatomat pedig semmi sem tudta elrontani. Szerelmes voltam, és hogy tudtam
Riley szeret, mindent lényegtelenné varázsolt. Csak ő volt fontos.
Becsöngettek,
a tanár pedig elkezdte az órát. Én viszont inkább voltam egy szellem, mint egy
hús-vér ember. Azt akartam, hogy Riley mellettem üljön és fogja a kezemet és
megcsókoljon és simogasson.
Erőszakkal
irányítottam a figyelmemet a matematika szépségeire, és észrevettem, hogy a
percek most sokkal hosszabban telnek, mint máskor.
Hosszú,
hosszú idő telt el, de egyszer csak vége lett. Kicsöngettek, én pedig
felszabadulva pattantam fel. Legszívesebben rohantam volna Rileyhoz.
-
Héj, Lana! –
Hallottam meg egy hangot, aki kétséget kizáróan velem akart beszélni.
Felpillantottam, és egy teljesen ismeretlen lányt láttam magam előtt.
-
Szia –
köszöntem neki, de a hangom bizonytalan volt. Nem értettem, hogy mit akar
tőlem. – Segíthetek?
-
Szeretnék
megkérdezni valamit. – Összeráncolta a szeplős orrát, és valószínű volt, hogy
igazából nem akar megkérdezni tőlem semmi.
-
Mit szeretnél
tudni? – sürgettem, mert amíg ő szótlanul álldogált előttem, addig én értékes
perceket veszítettem el, amelyeket Rileyval tudtam volna tölteni.
-
Azt mondták,
hogy kérdezzem meg, hogy tényleg Rileyval jársz-e? – nézett rám nagy ártatlan
szemekkel.
-
Miért érdekel
ez bárkit is? – kérdeztem felháborodva, majd ahogy megláttam a lány meglepett
arcát, nyugodtabban folytattam. – Együtt járunk.
-
Ez…- kezdte
meglepetten, majd a tekintete elsötétült. – Mekkora egy ribanc vagy! – mondta,
nekem pedig a tüdőmben rekedt a levegő. Erre nem számítottam. – Azt hiszed,
hogy nem fog kihasználni. Pedig ki fog. Hidd el nekem! Tapasztalatból mondom.
És
egyszerűen ott hagyott, én pedig meglepetten rogytam le a székemre. Nem
értettem semmit. Először… olyan kedves volt.
Még
mindig döbbenten néztem fel, és láttam meg a lányok dühös tekintetét. És végre
megértettem. Sohasem fognak kedvelni, sőt elfogadni sem, amíg Rileyhoz van
közöm. Nem engem utáltak, hanem a tudatot, hogy én Riley barátnője vagyok.
Hiába
mondogatta Riley, hogy nem lesz baj, és hogy el fognak fogadni, ez nem volt
igaz. Miatta nem fogadtak el. Semmi bajuk nem volt velem. Hogy is lehetett
volna? Nem is ismertek, csak annyit tudtak rólam, hogy Rileyval járok, és hogy
sokszor lefeküdtünk még a kapcsolatunk előtt is. És ez elég volt, hogy
gyűlöljenek. Pusztán a tudta, hogy megkaptam azt, akit ők akartak mindennél
jobban…
Hirtelen
hányinger fogott el, és a körülöttem sürgő, utálkozó diákok nem tettek jót a
lelkiállapotomnak.
Felpattantam,
és kirohantam a teremből. El akartam menekülni az egész elől. Gyűlöltem a tudatot,
hogy azért utáltak, amiről nem tehettem. Nem én akartam, hogy Riley belém szeressen.
Ami azt illeti még magam sem értettem, hogy hogy történhetett meg ez az egész.
A
nagy menekülésem közepette, belefutottam valakibe. Rettegve néztem fel rá, mert
azt hittem, hogy ő is bántani fog. De csak Sylvia volt. Megkönnyebbülten fújtam
ki a levegőt.
-
Jól vagy? –
kérdezte kedvesen. – Nem nézel ki túl jól. – Erőtlenül felnevettem.
-
Nem érzem úgy
magam, mintha jól néznék ki. – Sylvia rögtön megértette a kétértelműséget a
mondandómban. A tekintete felcsillant, mintha rájött volna, hogy mi történt.
-
Szóval nálad is
elkezdődött… - Meglepetten néztem rá. – Úgy érzed, hogy mindenki utál, igaz?
Köcsögösködnek veled, és folyton azt várod, hogy mikor vág pofán valaki, ugye?
-
Honnan tudod?
-
Ugyanez volt,
mikor elkezdtem járni Danissel – nézett rám elnézően, amiért nem jutott ez az
eszembe előbb. – Először e miatt nem akartam vele járni, de őrülten megbántam,
amiért olyan sokszor kikosaraztam.
-
De hogy
sikerült ezt túlélned? – kérdeztem kétségbeesetten, mire elnevette magát.
-
Minden csoda
három napig tart – vonta meg a vállát. – Előbb-utóbb túlteszik magukat rajta.
De addig is… ok nélkül utálnak, szóval adj nekik okot – kacsintott rám. – Én ezt
tettem… - ránézett az órájára. – De most mennem kell. Majd még találkozunk.
Elmormogtam
egy köszönés félét, de még mindig furcsán éreztem magamat.
Ok…
adjak okot… Nem akartam okot adni. Eleve rosszul voltam a tudattól, hogy
utálnak, és képtelen voltam elviselni, hogy okot is kelljen szolgáltatnom rá.
Hallottam,
hogy a diákok hangosan beszélgetnek, és lassan kiszivárognak a folyosókra. Még
nem voltam rájuk felkészülve.
A
bejárat felé siettem, és mikor kiértem, mélyen beszívtam a hideg levegőt. A túl
hideg levegőt. A vihar egyre közeledett, de sokkal jobb volt a hideg szél a
bőrömön, mint a diákok dühös tekintete.
-
Angyalkám –
sóhajtotta egy szomorú hang mögülem. Az új becézés nem zavart meg. Már szinte
mindenféle kedveskedő szó elhangzott a szájából, és könnyedén fel tudtam
ismerni Riley hangját. – Sajnálom!
-
Én is! –
fordultam felé, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
-
Nem akarom,
hogy sírj, angyalka! – simította ki a hajamat az arcomből, mire ellöktem a
kezét.
-
Miért hívsz
így? – kérdeztem szikrázó szemekkel. Még magam sem értettem a hirtelen dühömet,
nem még Riley. – Angyalka, babám, gyönyörűségem, szépségem… Miért mondod ezeket
nekem? Mindenkinek ezeket mondtad, akivel valaha lefeküdtél?
-
Nem – mondta,
és úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. Meg volt sértődve. – Senkinek sem
mondtam ilyeneket előtted. És neked is csak azért mondom, mert te vagy a
szerelmem. Legszívesebben kitalálnék egy szót, ami kifejezi, hogy mi vagy
nekem, mert még a szerelmem is túl silány és megszokott ahhoz, amit irántad
érzek. Ezért hívlak ilyen sokféleképpen. Azt reméltem, hogy ez kifejezi, hogy
mi mindent jelentesz nekem.
-
Miért? Mit
jelentek neked? – kérdeztem tompán. Kezdtem tényleg fázni, és a szemeim
lüktettek a visszafojtott könnyektől.
-
Mindent –
felelte, mintha ez egyértelmű lenne. – Azért hívlak szépségemnek, mert gyönyörű
vagy, azért babámnak, mert azt akarom, hogy teljesen az enyém legyél.
Felelősséget akarok vállalni érted, mint egy babáért szokás. És azért hívlak
angyalkának, mert olyan csodás vagy, mint egy angyal. Te nem érted, de tudnod
kell, teljesen megváltoztattad az életemet, azzal hogy ideköltöztél. Sokkal
jobb lett.
-
Nekem nem úgy
tűnt, hogy a többiek is így gondolják.
-
Senki sem
érdekelnek a többiek – vonta meg lazán a vállát. – Kellesz nekem, és csak ez
számít. Te akarsz még engem?
-
Persze, hogy
akarlak – suttogtam, mire elmosolyodott.
– De nem én vagyok az egyetlen…
-
Az nem érdekes,
csak az a fontos, hogy neked kellek…
-
De… Odajött egy
lány hozzám, és… - akartam ellenkezni, mire magához húzott.
-
Lana, túl sok
emberrel lefeküdtem, de nem tudok ezen változtatni. Elfogadtam, hogy egy
pöcsfej vagyok… voltam, és igyekszem változni, hogy még az esély se legyen meg,
hogy elhagyj. De segítened kell nekem!
-
Hogyan?
-
Szard le őket –
nézett komolyan a szemembe. – Ne érdekeljen, hogy mit gondolnak, egyszer csak
felfogják majd, hogy a felháborodásuk nem fog változtatni semmin. Akkor is
szeretni foglak, ha ahányszor belépek az iskolába, megdobálnak rohadt
paradicsommal… vagy mit tudom én. Csinálhatnak, amit akarnak, nem fog
érdekelni, ha te szeretsz.
-
Utálnak engem –
sóhajtottam, és a vállába nyomtam az arcomat. A meleg teste felmelegített. –
Azért utálnak, mert veled járok.
-
Szeretlek, és
nem akarom, hogy elhagyj, és nem fogom engedni, hogy ilyen hülyeség miatt
szakíts velem, érted?
-
Mi? – néztem fel
rá döbbenten.
-
Jól hallottad,
nem engedlek el, azért mert a többiek hülyeségeket mondanak. Ha azt mondod,
hogy találtál valaki mást, vagy már megutáltál, akkor talán van rá esély, hogy
szakítsunk, de addig szó sem lehet róla, amíg nem találsz egy normális okot.
-
Nem is akarok
veled szakítani – suttogtam a nyakába, majd megcsókoltam a finom ízű bőrét.
Legszívesebben a nyelvemmel is végignyaltam volna, de nem akartam, hogy ismét
az iskolában essünk egymásnak. Főleg, hogy hamarosan becsöngetnek a következő
órára.
-
Jó – sóhajtotta
megkönnyebbülten, és még szorosabban húzott magához. A szája a fülemnél volt,
és ahogy beszélt, borzongás futott végig a gerincemen. – Beszéltem a
többiekkel, és elfogadták, hogy veled járok. Nem mondom, hogy könnyű lesz
visszanyerni a bizalmukat, de majd ketten megoldjuk, oké, babám?
-
Oké –
sóhajtottam, és távolról hallottam, hogy felhangzik a jelzőcsengő. – Mennünk kell!
-
Biztos rendben
leszel? – kérdezte aggodalmasan, míg én megpróbáltam beráncigálni az iskolába. –
Nem akarod, hogy szétverjek pár seggfejet?
-
Köszi, nem kell
– vigyorogtam fel rá. – Majd én kikaparom a szemüket, ha még egyszer belekötnek
a kapcsolatunkba – morogtam eltökélten, de az ajtónál megtorpantam, és
szembefordulva vele, két kezem közé fogtam az arcát. – Szeretlek mindenkinél és
mindennél jobban, érted?
-
„Nem találok
szavakat, kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy
meghalld.”
Ezen
megdöbbentem. Imádtam azt a könyvet, amiből idézett, de ezt ő nem tudhatta.
Láthatta, hogy ott van a polcomon, a szobámban, de nem tudhatta, hogy az egyik
kedvencem, és azt sem, hogy mennyire tökéletesnek találom ezt a pár sort.
Megértettem,
hogy ezzel mit akart mondani, hogy szavakkal tényleg képtelenség volt kifejezni
azt, amit éreztünk. Ezért nem is próbáltam megtenni. Helyette rányomtam a
számat az övére, és próbáltam heves, nyelv-szívogatós csókkal kifejezni, hogy ő
az egyetlen, akiért a testem sóvárog, és akiért a szívem úgy verdes, hogy
beleszédülök.
Ismét
felhangzott a csengő, de most már nem érdekelt...
Az idézet J.R. Ward Fekete tőr testvériség sorozatának 2. részéből van.
És ez volt az utolsó előtti fejezet! :(
Szia!
VálaszTörlésÚÚÚÚ ez nagyon jó volt és amiket Riley mondott az én is szívesen hallanám egy fiútól!
Egyébként Rileynk nagyon jót tett ez a szerelem:)
VÁROM AZ UTOLSÓ RÉSZT :(
Szia!
TörlésIgazat megvallva, én is! Nagyon-nagyon-nagyon szívesen hallanám ezt egy fiútól! :$ Örülök, hogy észrevetted, hogy milyen jellemfejlődésen ment keresztül Riley! :) Igyekszem olyan fejezetet írni, hogy érdemes legyen a várakozás! :$ :) <3
Puszi!
Oh... Már az utolsó jön?? Ajj pedig még olvasnám tovább és tovább. :)
VálaszTörlésDe nagyon örülök, hogy szeretik egymást. :)
Ez az idézet! <3 Annyira szép.
Tűkön ülve várom a befejezést!
Puszi,
Tincsu
Szia Tincsu!
TörlésHát... igen sajnos! :( Én pedig szívesen írnám tovább, de úgy érzem, hogy már nem tudnék miről mesélni nektek! :) Már egymásra találtak! :)
Igen, imádom ezt az idézetet, mikor először olvastam elsírtam magam rajta! Nagyon ajánlom azt a könyvet! :$ :)
Puszi
Szia
VálaszTörlésOlyan jó lett ez a rész. Kár, hogy már az utolsó jön, tényleg az örökkévalóságig el tudnám viselni, hogy havonta-kéthavonta olvasok egy-egy fejezetet :)
Annak ellenére sikerült tanulságot raknod a sorok közé, hogy észrevetted volna és ez nagyon nagy dolog :") Alig várom, hogy megtudjam, mi lesz a befejezés. Remélem még olvashatok tőled (bármit)!
Puszi: Lexy ;)
Szia Lexy! :)
TörlésKöszönöm! Örülök, hogy tetszett! :) Nagyon jó ezt olvasni! Tényleg nagyon örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet a történet! :$ ;) Hát igazából igyekeztem leírni, hogy mi zajlik le Lanában, de örülök, hogy végül is tanulságos lett, bár nem ez volt a fő célom... Sőt igazából eszembe sem jutott, hogy tanulságot tegyek bele... xD De örülök, hogy sikerült! :P
Köszönöm a kommentet! :)
Puszi!
Szia Thara!
VálaszTörlésMi az... hogy az utolsó!?
Ezt nem teheted velem! Nem hagyhatsz a pokol közepén semmi megnyugtató nélkül!:(
Nagyon tetszett a fejezet, csak kár, hogy későn láttam, hogy egyáltalán fenn van. Mindegy. a lényeg, hogy bár az utolsó, de remélem, hogy nem vesznek össze vagy ilyesmi. Mindenesetre bízom benned, hogy nem fejezed be úgy, hogy nekünk sírnunk kelljen. :)
Várom az utolsót!
puszi Gréti
Hát igen! =(Sajnos most jön az utolsó fejezet! =( Nem is akarlak a pokol közepén hagyni! :) <3 Csak befejeződik a történet! :)
TörlésÖrülök, hogy tetszett a fejezet! :) Remélem, hogy az utolsó is fog! :)
Köszönöm szépen a komit! :)
Puszi <3