,,Szeress!": 20. fejezet:

Sziasztok! Köszönöm a komikat! :) Ígérem, hogy amint lesz időm, válaszolok rájuk! :)

Jó olvasást! :) Remélem, hogy tetszeni fog! :P

20. Figyelmeztetés:

Örültem, hogy Riley elment, mert így nem látta a teljes összeomlásomat. A könnyeim kibuggyantak a szemeimből, de muszáj volt valamennyire összeszednem magamat, hogy az orvos ne lássa, hogy valami baj van.

Nem kimondottan sikerült, meglátta a nedves arcomat. De szerencsére csak annak tudta be, hogy fáj az orrom, bár gyanítottam, hogy többet gondol a dologról. Hiszen Riley feszültsége mindent elárult, és a néni már igen tapasztaltnak volt mondható, nem hittem, hogy nem volt még hasonló eseteknek szemtanúja.

Mikor kiengedtek már vége volt az utolsó órának, így a diáksereg kiözönlött a folyosókra. Jól megbámultak. Nem mintha meglepő lett volna, hiszen testnevelés ruha volt rajtam. És hálát adtam az iskolaorvosnak, hogy szerzett nekem egy pólót, ami ugyanolyan tapadós volt, mint az előző, de legalább nem volt véres.

-          Héj, Lana! – Hallottam meg egy ismerős hangot. Danis volt. És lenyűgözött a tudat, hogy ő még hozzám szólt. Egy kicsit meg is döbbentem ezen. – Hallottam, hogy mi történt veled. Mi van közted meg a labdák közt? – kérdezte viccesen. Ezen elmosolyodtam, nem törődve az orrom rándulásával.

-          Hidd el, én is szeretném tudni – feleltem fojtott hangom. Nehezemre esett beszélgetni egy olyan sráccal, aki Riley haverja. Féltem, hogy a hangulata hirtelen tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot és bántani kezd. – Te hogyhogy nem tesizel? – kérdeztem rá a hétköznapi öltözékére.

-          Nem, nekem… tudod… - kereste zavartan a szavakat, majd kifújta a bent tartott levegőt. – Nekem nem kell tesiznem. Kicsi koromban volt egy balesetem, és ezért nem tesizhetek.

-          Oh – bólintottam. Nem értettem, mert úgy beszélt róla, mintha ez egy kínos dolog lenne. Én kifejezetten örültem volna, ha nem kell tesiznem.

-          Nagyon félénk voltam miatta – folytatta, mire kikerekedtek a szemeim. Ez kezdett komolyabb lenni, mint egy szimpla „hello-mizu?-rég találkozunk-cső” beszélgetés. – Alig voltak barátaim, mert tudod, menő srácok nem lógnak bénákkal, akik képtelenek rendesen belerúgni egy rohadt labdába. Aztán jött Riley. – A név hallatára megmerevedtem.

-          Danis, mit csinálsz? – kérdeztem hisztérikusan. – Nem kellene itt beszélgetned velem. Jelenleg én vagyok itt a legbénább, szóval csak lerontom a hírnevedet.

-          Ez nem erről szól, Lana! – mosolyodott el halványan. A tekintete nagyon komoly volt. – Ez arról szól, hogy Riley nem olyan, mint amilyennek látszik. Ez nem a hírnév, semmi köze ehhez – halkan felnevezett. – Ha egy szál rózsaszín tangában végigvonulnák a suliban, még akkor is a barátom lenne, és nem mondaná rám azt, hogy egy béna seggfej vagyok, érted? Ő soha sem tenne ilyet, bárki más igen. De Riley nem!

-          Akkor jobb lenne, ha figyelmeztetnéd, hogy elvileg jó fiú, és hogy ne bánjon velem ribancként! – Éreztem, hogy az arcom lángol a dühtől és a szemeim a könnyektől. De nem akartam többet sírni.

-          Nem bánik veled úgy, mint egy ribanccal –ellenkezett rögtön, ettől még idegesebb lettem.

-          Nem voltál bent a rendelőben, én voltam ott vele, és én éreztem azt, hogy legszívesebben eltaposna, mint egy férget. – Éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Remek! – Nem vagyok egy féreg, csak nem szerettem belé. Ennyi! Ezért nem kellene az egész sulit ellenem fordítania! Danis, utálnak! Mind utál, pedig még meg sem ismertek. És ez mind azért van, mert nem vagyok szerelmes Rileyba! Úgy érzem magamat, mintha egy leprás lennék, akitől mindenki ódzkodik. És utálom ezt, érted?

-          Értem, Lana – dörzsölte meg a szemét fáradtan. – Azt állítja, hogy utál, de nem hiszek neki.

-          Pedig hihetnél. Ennél nincs is nyilvánvalóbb!

-          Semmi sem nyilvánvaló – döntötte oldalra a fejét, amitől furcsán kezdtem érezni magamat. Olyan volt, mintha belém akarna látni. – Abban biztos vagyok, hogy sohasem akarna szándékosan senkit ellened hangolni. Nem ő volt az, aki szemétségeket terjesztett rólad.

-          Akkor ki? – kérdeztem szipogva. Kellett volna egy zsepi.

-          Nem tudom, akárki lehetett. A barátai vagy a barátnői közül valaki talán. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a barátnő szónál egyenesen a szemeimbe nézett. – De ne törődj velük! Annyi valóságalapja sincsen az egésznek, mint annak, hogy a nyáron nem én rúgtalak meg labdával. – Ezen elnevette magát. – Komolyan Lana, nincsen semmi, ami miatt aggódnod kellene.

-          Jó tudni – suttogtam ironikusan, de Danis már nem figyelt. Odafordítottam a tekintetemet amerre nézett, Sylvia állt ott, és Danist nézte csillogó tekintettel. Hirtelen elfogott a féltékenység. Féltékeny voltam és irigy. Akartam, hogy én is így nézhessek valakire.

-          Most mennem kell – sóhajtotta a fiú, és már oda is masírozott a barátnőjéhez. Mikor szenvedélyesen megcsókolta, elfordultam tőlük.

Az öltözőbe vettem az irányt, ami már szerencsére kiürült. Ez így sokkal jobb volt, mert nem kellett együtt öltöznöm a többiekkel. De nem tudtam, hogy ezt meddig vagyok képes változatlan állapotában hagyni.

Mikor kiértem a szabadba, hagytam, hogy a szél a hajamat az arcomba fújja. Sokkal jobb volt, hogy senki sem látta azt a hatalmas vörös dudort, ami az orrom helyén volt.

-          Lana! – kiáltotta valaki a parkoló másik feléből, mire lemerevedtem. Nem akartam még több megalázást. De kénytelen voltam megfordulni. Szerencsére csak Tobby volt az, aki vigyorogva közeledett.

Imádnivaló volt, ahogy odakocogott hozzám, és kipirult. Szőke haja kissé izzadtan tapadt a homlokához, és az ajkain bizonytalan mosoly bujkált.

-          Csak meg szeretettem volna kérdezni, hogy van-e valaki, aki hazavisz – toporgott ide-oda. – Mert én szívesen megtenném. Itt a kocsim, és…

A szívem hevesebben kezdett verni, és éreztem a vér lüktetését a fülemben. Tobby tényleg kedvelt engem.

-          Nem jön értem senki – feleltem neki mosolyogva, mire ő is viszonozta a gesztusomat.

-          Akkor hazaviszlek – mondta vidáman, majd a kezét nyújtotta nekem, hogy karoljak belé. Megtettem. Hihetetlen volt, mintha a saját képzeletemből bújt volna elő.

Beültem a kocsijába – még az ajtót is kinyitotta nekem-, és elmagyaráztam neki, hogy hol lakom.

A zene hangosan üvöltött a rádióról, mikor bekapcsolta, de rögtön lejjebb vette a hangerőt.

Kitolatott a pakolóból, és az ajkain végig egy mosoly bujkált.

-          Szerintem neked nem tanították meg, hogy nem szabad beülni idegenek kocsijába – vigyorgott rám. – Apropó, mi van a szüleiddel?

-          Hát egy szállodát vezetnek a közelben. Most nyílik meg hamarosan. Körülbelül minden idejüket felemészti, hogy azt az épületet rendbe tegyék. És a te szüleiddel mi a helyzet?

-          Ők elváltak – felelte fojtott hangon, mire megbántam a kérdést. Nyilvánvaló volt, hogy rosszul érinti ez a téma. Nem is szólalt meg többször az út folyamán. Kezdtem azt érezni, hogy most vágtam el magamat nála, pedig tényleg csak érdeklődő voltam. Mindent tudni akartam róla.

-          Hát itt vagyunk! – szólaltam meg roppant elmésen, mikor leparkolt a ház előtt. Nem volt otthon senki. Anyuék dolgoztak és Lizzie pedig Phillipséknél volt, és több mint valószínű, hogy Madisonnal játszott. – Köszönöm, hogy elhoztál. – Nem mondott semmit, én pedig láttam a fájdalmat az arcán. Egyáltalán nem volt rám jellemző, de közelebb húzódtam hozzá, és átkaroltam a nyakát.

Olyan szorosan öleltem meg, amilyen szorosan csak tudtam, de azért figyeltem, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Ő is viszonozta, és ő is erősen.

-          Nem akarsz bejönni? – kérdeztem félénken, mert féltem a visszautasítástól. A fejem tele volt a férfias kölnije illatával, és még nem akartam elengedni. Túl jó volt a karjai között.

-          Mit szólnának hozzá a szüleid? – kérdezte meglepetten. Kissé elszégyelltem magamat, mert könnyűvérűnek tűnhettem. Gyorsan hátrébb húzódtam.

-          Ők nincsenek itthon – ráztam meg a fejemet. – Csak nyomasztó egy kicsit egyedül. – Ez így nem volt igaz. Szerettem egyedül lenni, de mondanom kellett valamit, hogy ne értse félre. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ez a felajánlás többet is jelenthetett, mint aminek szántam. De valószínű, hogy minden fiú így értelmezte volna azt, amit mondtam.

-          Akkor lehet róla szó – mosolyodott el, miközben leállította az autóját. – Csak házi írás és semmi több.

-          Hát persze – feleltem bólogatva, és nem tudtam a mosolyt levakarni az arcomról.

Berendezkedtünk a nappaliba, mert az sokkal hétköznapibb hely volt, mint a szobám. Tobbyt ez egyáltalán nem zavarta, és tényleg csak tanultunk.  Semmi extra nem volt a viselkedésünkbe, egészen a matekig.

Nem szerettem a matekot, de az a kevés olyan ember közé tartoztam, akik értették is. Gondoltam ezt, még ide nem kerültem.

Mikor ezt elmondtam jelenlegi tanulótársamnak, kinevetett. Úgy vélte, hogy a suli legrosszabb tanárát kaptam, de nagyon kedvesen felajánlotta, hogy segít nekem, ha szeretném. Hülye lettem volna elutasítani.

Épp a szőnyegen hasaltunk, és magyarázott nekem. Tobby tényleg nagyon értett a matekhoz.

-          Ez ezzel mi van? – mutattam egy feladatra, amit nem értettem. Igaz, még nem is vettük, de jó lett volna előre tanulni. Vártam, hogy válaszol, de nem tette. Érdeklődve néztem rá, és észrevettem, hogy túl közel kerültem hozzá. Nyilván zavarta. Ez egy kicsit fájt.

-          Nem szabadna itt lennem – sóhajtotta, és a lehelete megcirógatta az arcomat.

-          Miért? – hajtottam le a fejemet, hogy ne legyen az arcunk olyan közel egymáséhoz. De a következő kijelentésére felkaptam a fejemet.

-          Mert meg akarlak csókolni, és nem szabad – nevette el magát, és a kezével megtámasztotta a fejét.

-          Elég illetlen dolog lenne – sóhajtottam vörösen, mert hazudtam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de kicsit sem gondoltam illetlennek. Én is meg akartam csókolni.

-          Nem fogom megtenni – sóhajtotta beletörődve. – Csak akkor, ha akarod!

-          És ha azt mondanám, hogy akarom? – kérdeztem még vörösebben. Most már a vágytól égett az arcom. Fogalmam sincsen, hogy ez a srác mit művelt velem pár óra alatt.

-          Ha akarod, akkor csókolj meg te engem – felelte vigyorogva. – Az nem tűnik olyan erőszakosnak.

-          Hagyjuk! Inkább matekozzunk! – motyogtam végül. Túl félénk voltam, hogy kezdeményezzek. Tobby beletörődve bólintott.

-          Nem tarthatnánk pihenőt? – kérdezte hanyatt dőlve. – Zsong a fejem a számoktól. Komolyan, ha becsukom a szemeimet, akkor látom a képleteket magam előtt. Ez beteges, nem?

Nem figyeltem a kérdésére, mert ahogy ott feküdt nagyon közel hozzám, ismét elfogott a vágy. Csókolni akartam, és az, hogy a szemei csukva voltak, felbátorított.

Feljebb nyomtam magamat, és még mielőtt kinyitotta volna a szemeit, rányomtam a számat az övére.

A hangja elhalt, és azt gondoltam, hogy a szemei is kipattantak, bár nem láttam, mert az enyémeket nem mertem kinyitni.

Csak hozzá érintettem az ajkaimat, majd elhúzódtam egy kicsit, és ismét megismételtem az egészet. Nem csinált semmit, és épp be akartam fejezni, de még meg akartam tenni valamit.

Megharaptam az alsó ajkát, és meghúztam, mire felnyögött. Nyilvánvalóan túl messzire mentem, és elszégyelltem magamat.

-          Sajnálom – sóhajtottam, és hanyatt feküdtem. Nehezen vettem a levegőt. Tobby felnevetett.

-          Én nem sajnálom – támaszkodott fel, és fölém hajolt. – Csodás vagy!

-          Nem vagyok az! – Eltakartam az arcomat a kezeimmel, de mosolyodtam. Jó volt, hogy Tobby élvezte a csókot.

-          De, az vagy! – feszegette le az egyik kezemet. Belecsókolt a tenyerembe, mire megremegtem. – Elég gáz, hogy ilyen telhetetlen vagyok!

Először nem értettem, miről beszél. De aztán az ajkai rátaláltak az enyéimre.

A csókja gyengéd volt és puha. Teljesen más volt, mint azok a csókok, amelyeket eddig kaptam.

Lassan csókolt, mintha megpróbálná kitalálni, hogy az ajkaim milyen ízűek. És ez a gondolat helytállónak bizonyult, mikor a nyelve lágyan utat tört magának a számba.

Olyan édes volt, hogy beleborzongtam. A nyelve alaposan közbekeringőzte az enyémet, mire beletúrtam a hajába.

Nem jött a testével közelebb, pedig eszeveszetten vágytam rá. Halványan rémlett, hogy ha ezt egy másik személlyel csinálnám, tuti, hogy szex lenne a vége. De Tobby más volt. Sokkal megfontoltabb, és úgy tűnt, hogy minden pillanatot kiélvez.

Mikor már hosszú perceken keresztül csókolóztunk, elhúzódott, és csillogó tekintettel rám nézett. Olyan gyönyörűnek éreztem magam ettől a tekintettől. Csak néztem a kék szemeit, és úgy éreztem, hogy elvesztem.

Talán ilyen a szerelem?

-          Ez elképesztő volt – suttogta, mire nevetni kezdtem.

Akartam mondani neki valamit, ami biztosítja, hogy nekem is ínyemre volt ez az egész, de a csengetés megakadályozott benne.

Felpattantam, és az ajtóhoz rohantam. Majd mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban, a lábam megmerevedett.

-          Úgy tűnik elfelejtetted a húgodat. – Riley hangjából sütött a rosszallás. Napszemüveget viselt, és ha lehet még szívdöglesztőbben nézett ki, mint máskor. Főleg, hogy Lizzie kezét szorongatta.

Valóban elfelejtettem Lizzie-ért elmenni, és ezt iszonyatosan szégyelltem.

-          Szia, Lizzie – sóhajtotta Riley unottan, majd szélesebbre tárta az ajtót, hogy a húgom beférjen mellettem. Én ez idő alatt sokkosan álltam. – Oh!

Riley észrevette Tobbyt, ebben biztos voltam. A szemeit nem láttam, de azt igen, hogy az állkapcsa megfeszült.

-          Lana, beszélni akarok veled – sziszegte egyenesen felém fordítva a fejét. Így éreztem a leheletét az orromban. Mentolos volt, mint mindig.

Nem várta meg a válaszomat. Megragadta a karomat, és a ház oldalához húzott.

A keze még pulcsin keresztül is égette a testemet. Ettől még felületesebben kezdtem venni a levegőt.

-          Azt hittem, hogy elég érett vagy ahhoz, hogy ne engedj be idegeneket a házadba – sóhajtotta csalódottan. – Tévedtem! Iszonyatosan felelőtlen vagy!

Hát az biztos, hogy nem erre számítottam. Talán azért, mert a testem bizsergett ott, ahol hozzám ért, vagy azért mert oda voltam préselve a falhoz és közé, de nem ezeket a szavakat vártam a szájából.

Csak álltam ott, és a leheletét lélegeztem be, miközben ő dühöngött. Aztán ahogy felfogtam, miről beszél, én is ideges lettem.

-          Semmi között hozzá! – sziszegtem összeszorított fogakkal. – Azt hívok be a házamba, akit akarok!

-          Lana – sóhajtotta fáradtam, majd feltolta a szemüvegét a fejére. A fekete tekintete csak úgy lángolt. Érdekes, hogy az ember azt hinné, hogy a világos tekintet sokkal árulkodóbb, mint a sötét. De Riley szemei mégis mindent elárultak. Tényleg mérges volt. – Azt hívsz be, akit akarsz, ez a ti házatok. De nem fogom engedni, hogy ha Maddie átjön, akkor egy vadidegen ember legyen a közelében. és ezt te sem engedheted meg, mert akkor te vállalsz érte felelősséget.

-          De nincs is itt Maddie! – tiltakoztam felszegett állal, így az arcunk közelebb került. Hátrébb húzódott.

-          Most nincs itt –hívta fel a figyelmemet a nyilvánvaló tényre. – De ha itt lesz, nem akarom, hogy ez a srác a közelében legyen.

-          Mi bajod van Tobbyval? – kérdeztem dühösen. - Tobby lenne az utolsó, akitől meg kéne védeni a húgodat! – Egy hosszú percig a szemeimbe meredt, majd az álla megfeszült, és egy olyan érzelem suhant át a szemein, amelyet nem tudtam beazonosítani.

-          Már meg is kapott? – kérdezte ridegen.

-          Mi van?

-          Már megdugott? – ismételte meg a kérdést másképpen. Gondoltam rá, hogy rávágom, hogy nem, de egy hülye okból kifolyólag féltékennyé akartam tenni.

-          Semmi közöd hozzá, hogy mit csináltunk!

-          Az arcod vörös, a hajad pedig összekuszálódott – nézett végig rajtam, a szégyen pedig elemi erővel tört rám. – Innen már ki tudom találni. – Azzal lehúzta a fejéről a napszemüvegét, így az egyetlen módja, hogy többet tudjak meg az érzéseiről, eltűnt a szemüvege mögött. Elfordult tőlem, és elindult egy fekete kocsi felé. Látszólag új volt. – Csak egy jó tanács – morogta hangosabban, hogy még meghalljam. – Ha okot adsz rá, ne csodálkozz, hogy kurvának néznek!

A szó égette a testemet, és még jobban eluralkodott rajtam a szégyen. Tényleg annak éreztem magamat.

Visszamentem Tobbyhoz és Lizzie-hez, és igyekeztem elfelejteni Riley utolsó mondatát. Utáltam, mert igaza volt. Beengedtem egy idegent a házamba, és még meg is csókoltam. Ha ez kitudódik, akkor tényleg egy olyan lánynak fognak elkönyvelni, aki mindenkit beenged a bugyijába. Ez egy hatalmas csomót növesztett a torkomba.

De ahogy megláttam Tobby tiszta, kék szemeit, rájöttem, hogy nem csináltam semmi rosszat. Semmivel nem voltam rosszabb Rileynál!

Így hát hagytam, hogy a kételyeim lenyugodjanak. Miközben Lizzie-vel játszottunk, eldöntöttem, hogy senki véleményével nem fogok törődni, csak a sajátoméval. Riley menjen a fenébe!