,,Szeress!": 1. fejezet:

1.      Riley:

-          Jupí! – visított bele Lizzie a képembe.

-          Maradj már! – löktem arrébb, így arra kényszerítettem, hogy leüljön a helyére.

-          Anya, Lana megint olvas! – panaszkodott anyának angyali hangon, mire nagyon rondán néztem rá.

Egyetlen pillanatra eltűnődtem, hogy mennyire különbözünk. Igaz, ő még csak öt éves, de már  most szemet szúrnak a szöges ellentéteink. Ő tele van energiával, aranyos és túlságosan árulkodós.

-          Lana! - Anya hátrafordult rosszalló tekintettel. A biztonsági öv együtt nyújtózott vele, míg meg nem támaszkodott a kocsiajtó könyöktámaszán. – Hányadszor olvasod azt a könyvet?

-          Nem mindegy? – mormoltam az orrom alatt. Tudtam, hogy igazából úgysem érdekli őket.  

-          Kincsem, ez nem normális. Már szinte ezerszer elolvastad azt a könyvet.

Elfojtottam magamban egy beszólást, és továbbra sem voltam hajlandó letenni a könyvet.

Pár perc eltelt, és reméltem, hogy békén hagynak, de persze nem így lett. Az „imádnivaló” kishúgom kikapta a kezemből a könyvet, és mire észbe kaptam már anya megkaparintotta. Apa, anya és Lizzie felnevettek, mire még dühösebb lettem.

-          Kérem! - morogtam hangosan, mire egy kicsit lenyugodtak. Legalább is nem fulladoztak a röhögéstől.

-          Kincsem, ideje lenne arra koncentrálnod, hogy miként szerzel új barátokat. Nem pedig belemerülni a saját vámpír világodba… - pislogott anya kedvesen.

-          Nem fogok semmilyen üresfejű, bugrisokkal jó pofizni, akiknek fogalmuk sincsen róla, hogy mi jó a Twilightban – mormoltam, miközben kikaptam anya kezei közül az Eclipse-et.

-          Így nehezen lesznek barátaid – jegyezte meg Lizzie, de egy gyilkos pillantással elhallgatattam.

Éppen ettől féltem én is, de sokkal könnyebb volt belemerülni az imádott világomba, mint a saját problémás életemmel foglalkozni. Több mint valószínű, hogy ki fognak utálni, és már ez is őrülten fájt. Hiszen nem fogják megérteni, miért szeretem ennyire a Twilightot, pedig igazán tudhatnák. De mit várjak pár falusi, beképzelt tinédzsertől?

Utálok költözködni. Erre akkor jöttem rá, mikor el kellett búcsúznom attól a három szem barátnőmtől, akik elfogadtak. De most teljesen egyedül leszek, mert nem hiszem, hogy Graftonban olyan sokan szeretnék a Twilightot. Kétséget kizárólag Grafton gyönyörű, de mégis csak egy falu. És én nem oda való vagyok. Ezt a szüleim is elismerték, de ők sem tudtak mit tenni, mivel apa főnöke elég nyilvánvalóan kijelentette, hogy vagy ide költözünk, vagy apa szedheti a cókmókját.

Ezért inkább beletörődtem, mert tudtam, hogy úgy is költözünk. De tudtam, hogy az itteni emberek felszínesek lesznek… Anya persze ellentmondott nekem, de tudtam, hogy nem fogják elfogadni a külsőmet. Sokszor kívántam, hogy bárcsak jobban hasonlítanék anyára. Ő sokkal szebb volt, mint én. Csak a zöld szemeit örököltem tőle, míg a húgom anya kicsinyített mása volt. Mindkettejük haja aranyszőke, és lágy hullámokban omlott le a vállaikra, míg az enyém vörös volt, és a „nem-szép- göndör” hajkategóriába tartozott. Természetesen a színét szerettem, mert majdnem olyan volt, mint Edward Cullennek, de az állagát nem. Az apám is helyes férfi: izmos testalkata van, vöröses haja és kék szemei. Szóval én voltam az egyetlen selejt a tökéletes családban. Remek! Ráadásul még szeplőim is voltak. Na, nem azok a kis szeplők, amelyek édesen kisfiússá varázsolták apa arcát. Nekem az egész arcom és testem tele volt ezekkel a kis pöttyökkel, és még szemüveges is voltam. Remek! Színtiszta főnyeremény vagyok!

Lizzie halkan odanyögte nekem, hogy „Sírós”, mikor meglátta az arcomról lecsorduló könnyeimet. Gyorsan rávágtam a kezére, de tudtam, hogy ő nem értheti ezt. A sokszori olvasás ellenére sem tudtam visszafojtani a könnyeimet, mikor Bella fájdalmat okozott Edwardnak.

Végül hosszú órák utazása árán megérkeztünk az új házunkhoz. Természetesen, mikor elhajtottunk a „Grafton” feliratú tábla mellett mindenki izgatott lett, kivéve én. Anya rám szólt, hogy nézem inkább a csodás tájat, és ne olvassak, de úgy csináltam, mintha nem hallottam volna. Lesz még időm, hogy ezt a falut nézegessem. Amikor megérkeztünk a házhoz igyekeztem lelkesedést tettetni, hogy ne bántsak meg senkit, de nem nagyon ment.

Tipikus családi ház volt hatalmas kerttel. A ház falai halvány barackszínűek voltak, ami igazán otthonos hangulatot varázsolt. Igazán boldogok voltak a szüleim, mert alig háromháznyira tőlünk egy sportpálya volt. És itt kezdődtek a többi különbséggel kapcsolatos problémáink. Ugyanis, míg ők imádták a sportokat, addig én utáltam őket. Természetesen Lizzie a lelkesebb csapathoz tartozott, mint mindig…

A nap hátralévő részében pakoltunk, vagyis csak én pakoltam. Nem sokkal az érkezésünk után megérkeztek a szállítók, és segítettek lepakolni, majd elhelyezni a bútorainkat. Kis híján szívinfarktus kaptam mikor egy izomagyú barom csak egyszerűen ledobta a földre a Twilight poszterekkel teli dobozt. Elhatároztam, hogy majd véletlenül lelököm ezt a melákot az emeltről.

Végül nem lett semmi a tervemből, mert gyorsan eltűnt apáék szobájában, mikor meglátta a tekintetemet. Szerintem azt hitte, hogy őrült vagyok…

Mikor már minden fontos dolog a szobámban volt, szépen kiküldtem a szállítófiút, és egyedül kezdtem tologatni a bútoraimat, hogy tökéletesen az ízlésemhez passzoljon. Szerencsére tágas szobám volt, így ezt sikeresen megoldottam.

Persze amíg én rendezkedtem, a családom többi tagja belevetette magát az ismerkedésbe. Anya egyszer fel is szólt, hogy mennyek le én is, de ezt elutasítottam. Még szóltam is nekik, hogy nem lesz elég idő, hogy elrendezkedjenek sötétedés előtt, de nem hallgattak rám.

Én viszont nagyon is büszke voltam magamra, amiért még sötétedés előtt befejeztem mindent. Ami azért nagy teljesítmény volt, tekintve a posztereim mennyiségét.

Persze a többiek még semmivel sem végeztek, így csak pizzát ettünk vacsorára, ami nem volt megszokott, de nem bántam.

Igaz, hogy a földszínt nagyjából be volt rendezve, amit azért a szállítóknak is köszönhettünk, de a többiek szobája még nem. Remek! Tudtam, hogy ez lesz! Így a húgomnak velem kellett aludni, ami alapjában véve nem rossz, de Lizzie kapálódzik éjszakánkét.

Sajnos, e miatt az éjjel nagyon hosszúra nyúlt. Egész éjszaka forgolódtam, és próbáltam ellenállni annak, hogy lelökjem Lizzie-t a földre. Végül hajnali fél hatig bírtam. Gyorsan felpattantam, letusoltam, elvégeztem emberi teendőimet, és elővettem a könyvemet. Nem akartam visszamenni a szobába, mert még nem volt teljesen világos, és fel kellett volna kapcsolnom a villanyt, ami végzetes következményekkel járt volna. Lizzie felébred, és elkezd nyavalyogni.

Így inkább lementem, de ott még rosszabb volt a helyzet. A bútorokon még mindig hatalmas műanyagzacskók voltak, és nem volt kedvem leráncigálni róluk, így arra a következtetésre jutottam, hogy körülnézek odakint. Valószínű, hogy nem fog senki zavarni ilyen korai órákban. Gyorsan ráfirkáltam egy papírra, hogy elmentem körülnézni, nehogy pánikba essenek anyáék, és a cetlit a konyha asztalra tettem.

Szerencsére már volt kulcsom, így azt begyömöszöltem a zsebembe a telefonom és a csomag zsebkendő mellé. A könyvet a kezemben fogva léptem ki a házból. Kellemes idő volt odakint. Nem is az a hajnali borzongató hideg, de nem is a fullasztó meleg, szóval elkönyveltem magamban, hogy legalább az időjárás jó itt.

Nehezemre esett elismerni, hogy igazán magával ragadó ez a környék, mert a házak mind melegséget tükröztek, és ez jó érzéssel töltött el.

Keresgéltem egy padot, amire rá is akadtam. Voltaképpen a sportpálya egy hatalmas park közepén helyezkedet el, és meglepően tiszta volt. Mikor erre a pályára gondoltam, arra számítottam, hogy tele lesz cigicsikekkel, üres piás üvegekkel és teli lesz szeméttel. De nem ez fogadott. Bár számíthattam volna rá, hogy a falusi emberek szeretik tisztán tartani a környezetüket, mégsem gondoltam bele igazán. Nem túlzottan érdekelt, ezért csak megvontam a vállamat, és tovább mentem.

Leültem a padra, és onnan szemléltem a parkot. A közepén elterülő pályát fű szegélyezte, majd ezt, ahogy egyre távolodtunk tőle, felváltották a virágok, amelyek az élénk színeikkel teljesen megbabonázták az embert, és nem is akart máshova elmenni, csak itt lenni. Aztán felváltotta a virágokat a kikövezett járda, majd a szélein meghúzódó padok, és a fák rengetege. Mindez egy precíz körbe igazítva. Vagyis, ha felülről nézném, megbizonyosodhatnék, hogy egy kör, de így csak tippelni tudtam.

Végül elszakítottam magam a látványtól, és olvasni kezdtem. Mint általában ilyenkor mindig, most is megfeledkeztem az időről, és az emberi szükségletekről, így váratlanul ért a korgó gyomrom moraja.

Meglepetten felpillantottam, és a vakító napfény elhomályosította a látásomat. Gyorsan levettem a szemüvegemet, majd törölgetni kezdtem a könnyező szemeimet. Közben elérték a hangok a tudatomat, és rájöttem, hogy nem csak én vagyok itt. Halk gyerek kacajok, lányok furcsán kényes hangjai és a fiúk mély öblös nevetése vízhangzott.

Aztán már csak egy hangos „Vigyázz!” kiáltásra kaptam fel a fejem, így megtörtént, hogy egy focilabda tökéletes pontossággal találta el az orromat. Remek!

-          Jézusom! Jézusom! – ismételgettem jajgatva, miközben éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon, és a vér ömlik az orromból. Szerencsére még azelőtt felpattantam, hogy összevéreztem volna az Eclipse tiszta lapjait.

-          Hé, jól vagy? – jött egy ostoba kérdés, és legszívesebben leordítottam volna a fejét a magas srácnak, aki futva közeledett. Nem válaszoltam neki. – Jaj, úgy sajnálom! Nem figyeltem eléggé! Tessék, itt van! – Nyújtott nekem oda egy zsebkendőt, és már rá kiáltottam volna, hogy nekem is van, mikor meghallottam még egy hangot.

-          Denis, akkora egy barom vagy – jelentette ki egy kedves hangú srác, felnéztem rá, mire elakadt a lélegzetem. Annyira szép volt! Tudom, hogy férfiakra nem mondják ezt, de rá mégis illett ez a jelző. Nagy barna szemei voltak, melyek kihívóan csillogtak. Már ettől szinte elájultam, de a haja még jobb volt. Bronzvörös volt, és kócosan szanaszét állt. Teljesen olyan volt, mint Edwardnak. Azonban az arca nem hasonlított sem Robertére, sem a fejemben elképzelt Edwardéra. Az arccsontja körülbelül olyan széles volt, mint az övéké, de mégsem hasonlított rájuk. Magas volt, és izmos, pont mit a barátja, Denis.

-          Sssz – felszisszentem, mikor Denis egy zsepit nyomott az orromhoz, mire elkapta a kezét, és szabadkozni kezdett.

-          Bocsi, csak már így is tiszta vér a pólód, és szeretném jóvátenni, hogy ekkora seggfej voltam. – Igazából nem nagyon figyeltem rá. A figyelmemet teljesen lekötötte az előttem álló gyönyörűség. Mikor észrevette, hogy őt nézem elmosolyodott, amitől pillangók kezdtek verdesni a gyomromban. Alig telt el pár másodperc, és az arca megváltozott. Láttam, hogy furcsa fény gyullad a szemében, és már közelebb is jött hozzám.

-          Hagyjad, majd én! – Érintette meg a barátja vállát, mire az furcsa pillantást lövellt felé, de aztán szélesen elmosolyodott. Gyorsan arrább ment, így a bronzvörös hajú srác állt elém. Jóval magasabb volt nálam, ami nem nagy szám, mivel alig vagyok magasabb százhatvan centinél, de így fel kellett néznem rá. – Gyere, ülj csak le! – Megfogta a kezemet, amitől bizseregni kezdtek a bőrfelületek, ahol hozzám ért. Odavezetett a padhoz, és mit sem törődve a könyvemmel ő is leült. – Denis, tudnál adni egy zsepit?

-          Persze. – Azzal rám vigyorgott, és a barátja kezébe nyomta a zsebkendőt. Összehúzott szemöldökkel néztem, ahogyan furcsán elégedett magával. Csak akkor fordítottam el róla a pillantásomat, mikor megéreztem a forró lélegzetet az arcomnál.  Oda akartam fordulni, hogy megnézzem, miért van ez a gyönyörű fiú ilyen közel hozzám – főleg, hogy már elállt az orrom vérzése-, de a keze megállított. Megfogta az államat, és nem engedte, hogy felé forduljak. Majd elkezdte letörölgetni rólam a vért. Ezen meglepődtem.

-          Ezt meg tudom csinálni én is – jelentettem ki, de nem volt túl hatásos, mert pont akkor törölgette az orromat, így elég orrhangon beszéltem. Még mielőtt bármit mondhatott volna, a barátja megszólalt.

-          Na jó, Riley! Szerintem én elhúzok, ha nem kell már a segítségem.

-          Riley? – kérdeztem kikerekedett szemmel. Azt hittem, hogy elájulok a boldogságtól. Nem elég, hogy ez a fiú ennyire csodás, még Riley is a neve. Pont, mint az Eclipse-ben…

-          Igen, így hívnak. – nevetett elképedt arckifejezésemen a mellettem ülő fiú, és a kezét lecsúsztatta az államról. Kis híján megugrottam, mikor megéreztem a tenyerét a combomon. Ez elég intim mozdulatnak számított nálam, de láttam rajta, hogy nem direkt csinálta. Vagyis nagyon úgy tűnt, mintha ez berögződött mozdulat lenne nála. Ezt az is bizonyította, hogy már nem is rám figyelt, hanem a barátjához fordult.

-          Kösz, már így is eleget segítettél! – Elég gúnyos volt Riley hangja, így nem tudtam, hogy a Denis nevű srác miért vigyorog még mindig ilyen hülyén. Aztán a srác egy gyors „Cső” és a labda kíséretében távozott.

Nem mertem ránézni, így egy darabig csendben ültünk.

-          Szerintem meg kéne mosakodnod – kezdte hirtelen. – Gyere át hozzánk! A nővéremnek van egy csomó cucca, és biztos kölcsönadja neked, ha megkérem.

Döbbentem néztem rá, mire rám mosolygott. A szívem hirtelen hevesebben kezdett verni, amitől elvörösödtem.

-          Na, gyere! – Megfogta a kezemet, és felhúzott a padról. Nem engedte el a kezeimet, amit furcsálltam. Eddig egy fiú sem viselkedett velem ilyen kedvesen.

Még éppen időben jutott eszembe, hogy a könyvem ott van a padon, így visszafordultam, és felvettem. Riley furcsán nézett rám, de ez nem az a „Ez nem normális” pillantás volt. Zavarba ejtően nézett, már szinte bámult. Végig néztem magamon, hogy megtaláljam, miért tarja ennyire érdekesnek a külsőm, de nem találtam semmit. A pólóm tiszta vér volt, de ez alig tűnt fel, mert piros színben pompázott, szóval ez nem is zavart annyira. Ismét felnéztem rá, és ő még mindig azzal a zavaró pillantással méregetett, majd elmosolyodott, amitől elállt a lélegzetem. Hogy lehet valaki ennyire helyes?

-          Csak azon gondolkoztam, hogyhogy eddig nem találkoztam veled – jelentette ki, miközben húzni kezdett, még mindig a kezemet fogta.

-          Most költöztünk ide – motyogtam, miközben próbáltam elnyomni a remegést a hasamban, amit a keze megnyugtató melegsége váltott ki.

-          Még a nevedet sem mondtad el. – nézett rám jelentőségteljesen, mire ismételten elöntötte az arcomat a forróság.

-          Lana vagyok – motyogtam halkan, mert a hüvelykujja körkörösen simogatni kezdte a kézfejemet. Annyira furcsa volt, szinte már izgató, ahogyan csinálta.

Egy darabig nem szólaltunk meg. Én pedig csak élveztem az ujjának masszírozását, mert hihetetlenül jó érzés volt.

Aztán valami ismerős szemet szúrt.

-          Ott lakom. – Mutattam a házunkra, és kelletlenül kiszabadítottam a kezemet a szorításából. – Köszi, hogy segítettél.

Már fordultam volna el, hogy berohanjak a házba, és álmodozhassak róla, mikor megragadta a kezemet. Kikerekedett szemekkel fordultam felé, és belém hasított a bűntudat, mikor megláttam a szomorú arcát.

-          Lana, ha nem kedvelsz, egyszerűen koptass le, és nem kell köntörfalazni.

-          Mi? – hüledeztem. – Miről beszélsz?

-          Figyelj, jobb lenne, ha egyszerűen megmondanád, hogy szálljak le rólad, és akkor békén hagylak. – mosolyodott el féloldalasan.

-          Nem is akartam ilyet mondani – motyogtam ismételten elvörösödve. – Csak gondoltam, hogy már szeretnél hazamenni.

-          Akkor hazajössz velem? – kérdezte ártatlanul. Nagy szemei kíváncsian fürkésztek, és lehetetlen volt nemet mondani.

-          Igen – feleltem, mire édesen felnevetett, és ismét megfogta a kezemet.

Csendben haladtunk, és nem is akartam megszólalni. Azon gondolkoztam, hogy mekkora hülye vagyok. Miért is jöttem el vele? Nem tudtam rá válaszolni. Sokkal egyszerűbb lett volna haza menni, és ott a saját ruhámat felvenni. De amikor olyan kedvesen nézett rám, egyszerűen nem tudtam ellenállni.

Érdeklődve figyeltem, hogy milyen furcsa reakciókat váltott ki belőlem az érintése, a nevetése és a kellemesen meleg keze. Kíváncsi voltam, hogy vajon ilyen-e a szerelem. Eddig a szerelmet csak Bella szemszögéből ismertem, de az ő helyzete nagyon más volt, mint ez.

De nem akartam túl sokat ezen agyalni, mert lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen srác nem néz levegőnek. Azért is csodálkoztam, hogy ilyen kedves volt velem, mert a fiúknak nem szokásuk emberszámba venni engem. Ami kifejezettem fáj.

Reméltem, hogy azért az utcánkban maradunk, és szerencsére így lett. Egy fehér falú háznál álltunk meg, és Riley csak úgy benyitott, mert az ajtó nem volt kulcsra zárva.

Mikor beléptünk a tágas nappaliba, még mindig fogta a kezemet. Úgy tűnt nem tervezte, hogy elengedi, mert még mikor felfelé vonszolt a lépcsőn, akkor sem eresztett el.

Furcsálltam, hogy nincs semmilyen zaj a házban. Már megijedtem, hogy Riley egyedül él, mikor visszaemlékeztem, hogy a nővéréről beszélt.

Egy tengerkék színű szobába vezetett, és a lányos cuccokat tekintve nem az ő szobája volt.

Csak akkor engedte el a kezemet, amikor odament az egyik szekrényhez, és turkálni kezdett benne. Alkalmam nyílt volna megnézni a szobát, de teljesen lekötötte a figyelmemet Riley teste. Ahogy ott kutakodott, a hátán az izmok kidomborodtak, és legszívesebben megérintettem volna őket. A tekintetem lejjebb csúszott, le egészen a fenekéig, de aztán magamhoz tértem.

Mióta lettem ennyire bámulós?

-          Itt van. – nyújtott felém egy piros pólót, de a színén kívül kicsit sem hasonlított az enyémre. Nem akartam ellenkezni vele, már így is túl kedves volt.

-          Köszönöm. – néztem rá bizonytalanul, szerintem értette a célzást, mert ismét megfogta a kezemet, és a fürdőszobába vezetett.

-          Akkor kint megvárlak – mondta, majd rám kacsintott, és kiment.

Szinte szédelegtem ettől a furcsa érzéstől, amit kiváltott belőlem, de igyekeztem nem összeesni. Gyorsan megmostam az arcomat, és elcsodálkoztam rajta, hogy mégis mit akarhat Riley egy ilyen csúnya lánytól, mint én.

Miután megmosakodtam, átcseréltem a pólómat, és megbizonyosodtam róla, hogy valóban semennyire sem hasonlít az enyémre, a színét kivéve. Nagyon kivágott volt. Már szinte annyira, hogy kilátszott a melltartóm, ezért feljebb húztam, de állandóan visszacsúszott. Remek!

Zavartam mentek ki a fürdőszobából, de Riley sehol sem volt. Pedig azt mondta, hogy megvár…

-          Riley? – szólaltam meg bátortalanul.

-          Itt vagyok bent. Nyugodtan gyere be! – Egy szobából jött a hangja, amely a nővéréjével volt szemközt. Megnyugodtam a hangjától, ezért bementem.

-          Csinos vagy – szólat meg kedvesen, de egy kicsit zavart a tudat, hogy végignézett rajtam, így a melleim pólóból kilátszódó részét is látta. Valójában nem voltam annyira eleresztve ezen a téren, szóval még egy ok, hogy zavarban legyek.

-          Köszi – motyogtam, de igazából nem hittem neki. Aztán olyat tett, amitől majdnem összecsuklottam. Hirtelen megfogta a pólója szélét, és lehúzta magáról. Az izmai kidomborodtam, ahogy mozgott, és még az sem tudott eltántorítani a bámulástól, hogy engem nézett. Annyira tökéletes volt…

-          Csak koszos volt a pólóm, és gondoltam átveszem – magyarázta, mintha tartozna nekem ezzel, pedig ez nem így volt. Ő itt lakik, és azt csinál, amit akar. Megrántottam a vállamat jelezve, hogy nem baj, mire elmosolyodott. Felvett egy másik pólót hatalmas bánatomra, de azt még láttam, hogy egy tigris fejet ábrázó tetoválás van a jobb felkarján. Tudni kell rólam, hogy imádom a tigriseket, természetesen a Twilighttal együtt.

-          Biztos, hogy nem baj, hogy kölcsönadtad a tesód pólóját? – kérdeztem félve, hogy eltereljem a figyelmemet az izmairól, amelyek az agyamba égtek.

-          Dehogyis – vágta rá rögtön. -  Kaitlyn nagyon jó fej!

-          Rendben. – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt.

-          Miért nem teszed le azt a könyvet? – kérdezte a kezemben szorongatott Eclipse-re nézve. Valóban nem tudtam, hogy miért szorongatom olyan erősen, és miért nem vagyok sokkal lazább. Hiszen Riley egyáltalán nem rossz társaság, mégis zavart, ahogy rám nézett. Végül erőt vettem magamon, és letettem a könyvet Riley éjjeli asztalára, de nem számítottam rá, hogy Riley leránt magával az ágyra.

Hatalmas döbbenetemben nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom, és csak akkor tértem magamhoz, mikor elkezdett csikizni. Felnevettek, és próbáltam eltolni a kezét, de nem hagyta. Ő is nevetett, amit nagyon jó volt hallgatni. Egy idő után abba hagyta a halálra csiklandozásomat, és én lihegtem, mert már fájt a hasam a nevetéstől. Csak ezután jöttem rá, hogy milyen intim pozícióban vagyunk. Riley kezei a derekamon pihentek, míg az én jobb lábam az övéi közé szorult. Elég furcsa volt így lenni, de nem rossz.

Igyekeztem változtatni ezen a helyzeten, de rögtön meggondoltam magam, mikor erősen összeszorította a lábaival az enyémet, a keze pedig becsúszott a pólóm alá. Kikerekedtek a szemeim, mire elmosolyodott. Olyan közel voltak az ajkai, és annyira finom mentol illatú volt a lélegzete, hogy nagyon kevés hiányzott, hogy megcsókoljam. Abban a pillanatban elborzadtam magamtól, és gyorsan megkértem rá, hogy eresszen el.

-          Bocsáss meg, Lana! – kérlelt, mikor felpattantam, és felkapva a könyvemet, kifelé kezdtem szédelegni. Mert tényleg szédelegtem, és ő miatta… - Nem akartam semmi rosszat csinálni – jelentette ki, miközben követett. Ha nem vagyok annyira furcsán összezavarodva talán meg sem hallom a hangjából kicsendülő kétértelműséget. De meghallottam, és dühösen fordultam felé, mikor leértünk a földszintre.

Lehet, hogy tapasztalatlan voltam, de nem hülye. De még mindig nem értettem magam. Hogy voltam képes egyenesen belesétálni a csapdájába? És mi van, ha nem szállt volna le rólam?

Ezen nem volt időm gondolkozni, és még csak visszaszólni sem tudtam neki, mert kinyílt az ajtó, és hét döbbent szempár szegeződött ránk. Három szempárt az én családom tagjai birtokoltak.