,,Szeress!": 23. fejezet:

23. Monoklik:

Még mindig remegtem, bár nem tudtam, hogy a félelemtől vagy a hidegtől. Gyanítottam, hogy mindkettőtől.

Riley azt mondta, hogy csak próbáljak meg egyenest menni az erdőben, és több mint valószínű, hogy egy útra fogok kilukadni. Ismerte a helyet, és azt mondta, hogy szerencsére ez nem egy igazi nagy erdő.

Azt csináltam, amit mondott. Nem mertem tiltakozni, mert hallottam, hogy nagyon ideges volt. Meglehetősen furcsán viselkedett, mert mikor zokogva elmeséltem neki, hogy mi történt, mély hallgatás volt rá a válasz.

Sétáltam és sétáltam. Nem mertem arra visszamenni, amerről jöttem, mert féltem, hogy Tobby még ott van. Nem tudtam, hogy mit tett volna velem, ha ismét megtalálom azt az utat.

Így folytattam az utamat, míg ki nem értem a főútra. Mélyen beszívtam a levegőt, és a könnyeim ismét folyni kezdtek a megkönnyebbülésről. Nem gondoltam, hogy ennyire egyszerű lesz.

És utána vártam. Vártam, hogy Riley ideérjen, de közben mindenféle neszre felkaptam a fejemet. Nem akartam, hogy Tobby megtaláljon, vagy hogy más kocsi megálljon mellettem, félreértve azt, hogy az útszélén állok.

Körülbelül tíz perc telhetett el, mire kocsi hangját hallottam. A fényszórója pont rám világított, amire a szemem fájón megrándult. Az autó lelassított, én pedig ijedten húzódtam be a fák közé. A vezető leállította a járművet, és a nevemet hallottam.

Féltem és össze voltam zavarodva. Nem mertem válaszolni, féltem, hogy Tobby az.

-          Lana – szállt ki a kocsiból a vezető, én pedig végre megpillanthattam Rileyt. Ismét sírva fakadtam.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, és odarohantam hozzá. Olyan jó érzés volt, ahogy a meleg karok körülöleltek. Éreztem, hogy belefúrja az arcát a hajamba. Én pedig csak sírtam és sírtam.

-          Ideje hazamenni! – sóhajtotta Riley rideg hangon pár perc múlva. Meglepetten felnéztem rá, ő pedig hideg tekintettel tekintett le rám. Már sötét volt, ezért nem tudtam kivenni rendesen a vonásait.

-          Rendben – mondtam, majd kibújtam a kajai közül. Csendesen a másik oldalra lépkedtem, és bemásztam az ülésre. Próbáltam abbahagyni a szipogást, de nem nagyon ment.

-          Jól vagy? – kérdezte Riley, miközben beindította az autót. Rá akartam reflexszerűen vágni, hogy igen, de nem ment. Némán megráztam a fejemet. – Meg fogom ölni!

-          Ne – nyögtem fel megint sírva. – Nem akarom, hogy belekeveredj ebbe!

-          Jaj, babám! Ennél jobban nem is lehetnék benne! – sóhajtotta gúnyosan mosolyogva. – És iszonyatosan szét akarom verni azt a faszt!

-          Nem akarom, hogy szétverd! – suttogtam kétségbeesetten. – Nem akarom, hogy belekeveredj! Így is hálás vagyok, hogy eljöttél értem!

-          Komolyan megfordult a fejedben, hogy nem jöttem volna el érted? – kérdezte dühösen. – Tényleg ezt gondolod rólam? Hogy egy ekkora rohadék vagyok?

-          Nem – motyogtam. – Én csak féltem, hogy mérges vagy rám, és azt mondod, hogy hozzon haza Tobby.

-          Sohasem tettelek volna ki ennek – mondta sértetten. – Már elmondtam, hogy mit érzek irántad.

-          Oh! – Élesen szívtam be a levegőt. Erre nem számítottam. Arra igen, hogy Riley rinyálni kezd, hogy ő megmondta, hogy Tobby pöcsfej, de ez így meglepő volt. – Sajnálom ezt az egészet!

-          Tudom – dörzsölte meg az egyik kezével a szemeit.

-          Sajnálom, hogy belekevertelek, de nem kell ebben tovább részt venned – sóhajtottam, miközben a belsőm majd’ szétszakadt erre a kijelentésre. Akartam, hogy Riley részt vegyen ebben az egészben, azt is akartam, hogy szétverje Tobbyt. De össze voltam zavarodva. Nem tudtam, hogy mit tudok pontosan Rileynak adni. Féltem, hogyha hagyom, hogy ismét közel kerüljön hozzám, akkor ugyanaz fog történni, mint legutóbb. Itt nem ő volt a szemét, hanem én.

-          Szóval nem akarod, hogy segítsek – vonta le a következtetést Riley. Némán bólintottam, és láttam, hogy a száját összeszorította.

-          Tényleg köszönöm, hogy eljöttél értem – néztem rá hálásan, és igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. – Ha bármi van, amivel meghálálhatom…

-          Lenne pár dolog, de mivel nemrég akartak megerőszakolni, gondolom, nem lennének ínyedre az ötleteim – felelte ridegen, mire összerezzentem. Ezt akartam, és megkaptam. Riley ismét olyan volt, mint a telefonbeszélgetésünk előtt. Érzelemmentesen pimasz. Erre nem válaszoltam.

Nem beszélgettünk többet. Riley meg volt sértve, és megértettem. Eljött értem az éjszaka közepén, felajánlotta, hogy segít ezt az egészet átvészelni, én pedig visszautasítottam megint. És azután, hogy bevallotta, hogy még mindig érez irántam valamit.

Nem hibáztattam érte, ismét én voltam a hunyó. De akkor ott az erdőben nem jutott más az eszembe. csak őt ismertem annyira, hogy megkérjem, jöjjön el értem. A szüleim szóba sem jöhettek. Most pedig megint rettegtem, hogy valami olyanba keverem magamat, amiben mindketten megsérülünk. Nem tehettem ezt.

-          Tényleg köszönöm – hálálkodtam, mikor megállt a házunk előtt. – Örökké hálás leszek érte!

-          Várj! – ragadta meg a kezemet, mikor ki akartam szállni a kocsiból. – Biztos, hogy egyedül akarod ezt az egészet végigcsinálni? – Nem – sikította egy hang a fejemben.

-          Igen – bólintottam, és igyekeztem magabiztosnak tűnni. – Megbirkózom vele! – Riley bólintott, és elengedte a kezemet.

Kikászálódtam a kocsiból, és azt figyeltem, hogy elhúz anélkül, hogy rám nézett volna. Azt kívántam, hogy bárcsak elég lenne neki, ha barátok lennénk.

A másnap reggel borzalmas volt. Fájt az egész testem, ráadásul a szemeim püffedtek voltak a sírástól. A reggelinél anya leszidott, mert nem szóltam neki, hogy későn érek haza. Nem akartam említeni neki, hogy ha annyira aggódott volna, fel is hívhatott volna. Alig vártam, hogy végre kiszabaduljak a házunkból.

De ez az érzés csak addig tartott, amíg el nem indultam a suliba. Rettegtem, hogy mi lesz bent, mit fognak szólni a diákok, vagy hogy kivel leszek. Még sohasem éreztem magam ennyire egyedül.

Mély lélegzetet vettem, ahogy leszálltam a buszról, és felkészültem a legrosszabbra.

Pontosan az fogadott, amit vártam. Végig sétáltam az iskola udvarán, és közben hallgattam, hogy szó szerint összesúgtak a hátam mögött. Égett a szemem a könnyektől, de igyekeztem méltóságteljesen viselkedni. Ez pedig annyira nehéz volt, hogy be kellett harapnom az ajkamat. Éreztem, hogy a fogam túl mélyen vág bele a húsomba.

Aztán valahogy vége lett, bementem az első órámra, és igyekeztem semmi másra koncentrálni csak az elhangzottakra.

Nem szűntek meg a sustorgások, és néha-néha hallottam egy-egy durvább megjegyzést, de nem törődtem velük. És elég sikeresnek lehetett mondani, mert három óra alatt csak egyszer mentem el a mosdóba sírni.

Aztán jött az ebédidő, és minden rosszra fordult. Egyedül ültem az egyik asztalnál, és csendben ettem, és tűrtem, hogy a diákok megbámuljanak.

-          Kit látnak szemeim? – Hallottam meg Tobby hangját mögülem, mire gombóc nőt a torkomba, és alig tudtam lenyelni a falatot a számban.

-          A kis ribanc – mondta egy női hang is. Meglepetten fordultam hátra, és kikerekedtek a szemeim, mikor megláttam vagy öt embert körülöttem. Nagyon úgy tűnt, mintha Tobby hozta volna őket magával. A hasam összeszűkült a félelemtől, és olyan hányinger fogott el, hogy azt hittem, hogy ott menten kidobom a taccsot.

-          Mi lenne, ha most leszopnál? – kérdezte közelebb lépve egy ismeretlen fiú. A szemeim megteltek könnyekkel.

-          Mi nem vesszük be ezt a picsogós álcát, te lotyó! – kiabált rám megint a lány, mire kifolytak a könnyeim.

Ez olyan volt, amit még soha sem tapasztaltam. Már voltam megbántva, nem is egyszer, de ez most sokkal rosszabb volt.

Az egész iskola előtt voltam megalázva, és az még rátett egy lapáttal, hogy mikor kinyitottam a számat, hogy visszavágjak valamit, zokogásban törtem ki. Ennél kínosabb helyzetet el sem tudtam képzelni.

Láttam, ahogy mosolyra húzódik Tobby szája, és ettől szédülni kezdtem. Aztán minden összefolyt. Nem ájultam el, csak inkább annyira menekülni akartam ettől az egésztől, hogy nem figyeltem az eseményekre.

Csak akkor tértem magamhoz, amikor már Danis és Sylvia kivezettek az ebédlőből.

-          Jól vagy? – kérdezett meg Danis, és gyengéden megütögette az arcomat.

-          Szerinted jól van? – morogta vissza Sylvia. Nyilván érezte már, hogy ez milyen érzés lehet. Meg kellett volna köszönnöm, hogy kimentettek, de nem ment.

-          Haza akarsz menni? – vette át a szót megint Danis, és nem is törődött Sylvia szarkazmusával. Csak bólintottam, mire elráncigált az iskolaorvoshoz. Úgy éreztem, hogy kicsit túl sokat találkozom a doktornővel.

De legalább el volt intézve az igazolásom. Így nyugodt szívvel hazamehettem. Bár az egy kicsit zavart, hogy úgy tűnt, elmenekültem az egész elől. És azért nem volt ez ínyemre, mert így is volt. Elfutottam a probléma elől, holott azt mondtam Rileynak, hogy megbirkózom vele egyedül is.

De nem sikerült, egyedül éreztem magam, és nem voltam benne biztos, hogy elég erős tudok-e lenni, ahhoz hogy megoldjam ezt az egészet.

Egész délután és éjszaka ez járt a fejemben. Mennyivel könnyebb lett volna, ha vannak barátaim. Sohasem éreztem még, hogy szükségem van valakire, aki támaszt nyújt nekem. Úgy gondoltam, hogy erős vagyok, és mindenre képes leszek egyedül is. De most minden voltam, csak erős nem.

Egy gyáva kisnyúlként indultam másnap iskolába. Féltem, hogy várnak a házunk előtt, hogy megdobáljanak valamivel, vagy hogy megverjenek. De nem volt senki, aki bántani akart volna.

Tisztára paranoiásnak éreztem magam, mikor körülbelül méterenként fordultam a tengelyem körül körbe, hogy megnézzem, nem követ-e valaki. De nem volt ott senki. Teljesen egyedül voltam.

Kissé nyugodtabb lettem az út további részén, de ez rögtön el is múlt, mikor megérkeztem az iskolaépület elé.

 Mély lélegzetet vettem, és a tekintetemet a bejárati ajtóra szegeztem. Nem figyeltem senkire és semmire, és lehet, hogy épp ezért nem vettem észre, hogy milyen furcsa a légköz a diákok körül.

Csak a második óra előtti szünetben vettem észre, hogy valami baj van. Azt is csak azért, mert a ,,baj’’ szinte szembejött velem.

Tobby jött mellettem el a folyosón, én pedig kikerekedett szemekkel bámultam a szétvert képét. Tudtam, hogy mi történhetett, de nem akartam elhinni.

Tobby ajka fel volt szakadva, ahogy a szemöldöke is, ráadásul lila folt keretezte a szemét. Iszonyatosan megdöbbentő látvány volt.

Eszembe jutott, hogyan mosolygott rám tegnap, mikor megaláztak a barátaival, és elöntött az öröm. Tobby borzalmasan nézett ki.

Örültem, hogy el lett látva a baja, bár féltem, hogy azok lesznek az előzmények, amelyekre gondoltam. És ezt nem akartam.

Tobby észrevette, hogy nézem, és egy fintort küldött felém, én pedig nem bírtam megállni, és rávigyorogtam. Olyan jó érzés volt, hogy az örömtől majdnem kicsordultak a könnyeim.

Valaki megbüntette Tobbyt, pont azt tette, amire én képtelen voltam.

Meg akartam tudni, hogy mi történt, és csak három embert ismertem, akik el is mondták volna nekem. De sajnos nehéz volt Daniséket és Rileyt megtalálni, így az első szünetben nem volt már rá időm, hogy megtudjam, mi történt.

És ahogy beültem az órára, rájöttem, hogy senki sem cseszeget. Nem bámulnak úgy, mintha tényleg egy lotyó lennék. Néha-néha rám pillantottak, de egyébként nem foglalkoztak velem.

Mélyen beszívtam a levegőt, és próbáltam a matematikára koncentrálni, de nem igazán ment. Csak arra tudtam gondolni, hogy tényleg az történt-e, amire gondolok. Reméltem, hogy nem.

Miután kicsöngettek, rohantam körbe-körbe, és mindenhol az ismerős-kellemes arcokat kerestem. Aztán nagy nehezen megpillantottam Sylviát, ahogy a mosdó felé tartott. Odarohantam hozzá, mit sem törődve a diákok furcsálkodó tekintetével.

-          Szia! - mondtam, ahogy odaértem, ő pedig meglepetten nézett vissza rám.

-          Szia!

-          El tudnád mondani nekem, hogy mi történt Tobbyval? - tértem rögtön a lényegre.

-          Nem tudod? - kérdezett vissza, mire ingerülten megráztam a fejemet. Rögtön beszélni kezdett, nyilván már megismert annyira, hogy tudja, nem vagyok valami türelmes ember. – Tegnap miután hazamentél, Riley megtudta, hogy mi történt. Egész tűrhetően fogadta, legalább is úgy tűnt. De aztán tesi órán nekirontott Tobbynak. Elég gáz volt, mert a pálya másik felén voltak, és szinte agyonverte, mire odaértek a tanárok. Mármint… megérdemelte, de nagyon durva volt.

-          Most hol van Riley? – kezdtem zihálni, mert rájöttem, hogy nem láttam ma még sehol. Féltem, hogy valami baja esett.

-          Nyugi, jól van! Tobbynak esélye sem volt, olyan agresszíven ütötte, hogy mire magához tért az a görény, már Riley mindent kivert belőle.

-          Akkor most… - kezdtem volna akadékoskodni, mire Sylvia kinyögte a választ.

-          Most felfüggesztették – mondta, mire szörnyülködve kaptam a számhoz. Ezt nagyon nem akartam.

-          Szóval otthon van? – kérdeztem rá nagyon elmésen, mire Sylvia bólintott. Furcsa érzelem futott át az arcán, és neki előbb eszébe jutott az, ami nekem nem.

-          Elmész hozzá?

-          Nem tudom – gondolkoztam el. Nem sikerült egyedül elbírnom a helyzettel, és Riley segített megoldani a Tobby-ügyet, és ezért őt felfüggesztették. Ez pedig valószínűleg nyomot fog hagyni az értékelésében. Tartoztam neki ennyivel. – Elmegyek hozzá!

És ahogy kimondtam, tudtam, hogy helyesen cselekszem.

Nem is késlekedtem, rögtön elindultam Rileyékhoz. Nem törődtem, hogy igazolatlan órám lesz, csak ott akartam lenni vele. Bocsánatot kérni vagy megköszönni mentem. Még nem tudtam eldönteni, aztán ahogy megérkeztem a házhoz, már nem is kellett.

Lihegtem, mert futva jöttem el a házig, és a szívem pedig zakatolt, ahogy becsöngettem.

Alig telt el fél perc, Riley kinyitotta az ajtót, én pedig megláttam a felszakadt száját, és a megzúzódott állát.

Elállt a lélegzetem, és picsogva a nyakába vetettem magam. Azt hittem, hogy nem fogja viszonozni, de mégis visszaölelt. Behúzott a házba, és becsukta az ajtót, majd a kanapéhoz vezetett.

Ahogy leültetett, éreztem, hogy el akart húzódni, de nem engedtem. Mélyet sóhajtott, és vigasztalón csókolgatni kezdte a nyakamat és az arcomat. És éreztem, hogy már nincsen semmi másra szükségem.